–

Persze sokféle csend van.

Van a külvilág csendje

A barlangokban, ahová az aszkéták vonulnak el a világtól, esetleg kora hajnalban egy meditációs teremben, de készítenek úgynevezett izolációs kamrákat is, ahol mesterségesen csökkentik minimálisra az ingereket.  

Megtehetjük azt is, hogy meditációs és relaxációs technikákkal megtanuljuk kizárni a zavaró tényezőket. Az így elért viszonylagos nyugalom is egyfajta csend, és sokaknak már az is rengeteg erőfeszítésükbe kerül, hogy ezt akár csak egyszer megtapasztalják.

Tény, hogy modern társadalmakban soha nem kerülünk olyan helyzetbe vagy tudatállapotba, amikor erre a csendre rácsodálkozhatnánk. Sőt, mindent elkövetünk, hogy ez ne következhessen be, mert nem vagyunk jóban magunkkal.

A rengeteg frusztráció és elfojtott indulat elég kellemetlen ahhoz, hogy ne akarjunk egyedül maradni velük. A tévé, az internet, de még a könyv, a zene és minden egyéb szórakozási forma is elvonja a figyelmünket önmagunkról.

Van azután az elme csendje

Amikor a külvilágot sikerült kizárnunk, és már semmiféle zavaró hang vagy érzet nem jut el hozzánk – akkor meghalljuk az elmét. Ez még zajosabb, mint a külvilág, hiszen amit külvilágnak hívunk, tulajdonképpen nem más, mint a belső világunk kivetülése.

Relaxációnak és meditációnak azt a technikát hívjuk, ami segít lecsillapítani a háborgó elmét. Ellazítjuk a testet, hogy kikapcsoljuk a testi érzeteket, felszabadítjuk a légzést, hogy lassan és akadálymentesen áramoljon, majd visszairányítjuk a figyelmünket a belső történésekre. Megfigyelőként veszünk részt ebben a kavargásban, amíg ez is lelassul, megnyugszik. Ha ez nem megy könnyen, használhatunk koncentrációs gyakorlatokat, önszuggesztiót, mantrákat, vizualizációt, elvont fogalmakon való kontemplációt (elmélkedést – a szerk.).

És amikor már úgy érezzük, hogy sikerült elcsendesedni, akkor elengedünk minden további erőfeszítést, elengedjük még a megfigyelőt is, magát a figyelést is. Ami marad, az az elme tökéletes csendje.

És van a végső csend

Ez az elme csendje után vagy mögött van, és már nem megragadható, nem megélhető, nem megtapasztalható, mert túl van az elme ellentétekből álló világán. Az elme csendje időleges, csupán bizonyos ideig fenntartható. Arra való, hogy az elme működésének hiányán keresztül megérthessük az elme természetét, de nem célja a szellemi útnak, hiszen alváskor magától is létrejön, a test halálával pedig eléri a maga tökéletességét. Persze rendszeresen hosszabb időt meditációban tölteni hatással lesz az elme működésére is: nyugodtabbak, csendesebbek, érzékenyebbek, stabilabbak leszünk. De sosem lehetünk tökéletesen nyugodtak, csendesek vagy stabilak, pusztán azért, mert az elme természete a nyugtalanság. Időlegesen megszelídíthető ugyan, de ennek a tudatállapotnak a fenntartása egyre több energiába kerül, és egyre erősebben bukkannak fel a zavaró élmények és gondolatok.

A bölcsek lehetnek derűsek és gyermekien egyszerűek, de csak akkor, ha képesek elfogadni önnön tökéletlenségüket. Különben szigorúak lesznek és boldogtalanok, és a tanításuk is szigorú lesz, a tanítványaik pedig boldogtalanok.

A végső csend tehát nem az elme csendje, hanem az elme mindenféle megnyilvánulása mögött jelenlévő csend. Az óceán mozdulatlan mélye a hullámok alatt, a minden történés előtti időtlenség. Ezek a képek valami olyasmire mutatnak, ami az ember számára kifejezhetetlen és elérhetetlen. A rendszeres meditáció hatására olykor létrejöhet ennek a csöndnek egyfajta evidenciája, ami minden tudatállapotban megmarad, és vannak, akik az önkutatás, az elme forrásához való visszatérés közben megélnek egyfajta kozmikus egységélményt vagy megvilágosodást.

És mi van a csenden túl? Annak felismerése, hogy a csend és a teljesség nem elérendő állapot, hanem maga a végső valóság.

Minden, ami változik, mi magunk is mint emberi lények, csupán időleges megjelenéssel, kölcsönvett létezéssel, viszonylagos valósággal bír. A valóság teljes és időtlen, amiből csak látszólag szakadhatunk ki rövid időre, de valójában nem távolodhatunk el tőle. Ezért céltalan bármiféle keresés. Nem juthatunk vissza oda, ahonnan soha nem indultunk el.

A világot pedig végképp nem változtathatjuk meg, maximum annyira, amennyire önmagunkat.

 Németh Gergő