–

Hol vagytok, nagymamák? címmel írtam egyszer egy publicisztikát itt a WMN-en, és nagyon sok olvasó sóhajtott fel velem együtt a kommentekben: tényleg, hol vagytok? Hiányoztok…

Hiányzik (kinek többé, kinek kevésbé, attól függően, mennyi része van benne) az az elmélyült figyelem, a sok mindent látott tapasztalásból fakadó türelem és a józan ész használatának bátorsága, a nem túlgondolás üdítő egyszerűsége, amit csak ti tudtok adni, idősebb emberek, a biztonsági háló, amit ti jelentetek nekünk mindenkor. És amit adnátok is bizonyára feltétel nélkül, ha nem facsarna ki titeket is az élet, ha nem kellene hatvan fölött is negyvenévesként taposni a kerékben, ha nemcsak a betegség mutatna stoptáblát, hanem megtehetnétek, hogy saját akaratból lassítotok. 

Ez sokatoknak nem adatik meg. És ez mindannyiunknak fáj.

De vannak közöttetek olyanok is, akik valamiképpen mégiscsak fityiszt tudnak mutatni a kornak, legalábbis ami a vadhajtásait illeti. Ilyenek például a TaoMamik, akik az én szememben épp azt az erőt képviselik a világban, amelynek a legtöbbet köszönhetek egész életemben, azt a fajta női összekapaszkodást, ami megtartja azt is, aki épp elgyengül.

Szóval a TaoMamik: róluk szeretnék ma mesélni nektek.  

Jin mami és Jang mami – Illés Györgyi és Csányi Zita: a Facebooknak köszönhetem az ismeretségünket. Ott figyeltem föl ugyanis a tevékenységükre, a „TaoMami-projektre”.

Nem titok, hogy mostanában elszántan keresem a csönd, a lassítás, az elmélyültebb figyelem lehetőségeit, és mert a világunk ezen a ponton (is) kapcsolódik, nagyon szerettem volna megismerni őket.

Össze is jött a találkozó, olyannyira, hogy egy esős májusi napon ott találtam magam Györgyi Baross utcai tantermében, amint szájtátva figyelem, ahogy a két – magát maminak hívó, de amúgy külsőre cseppet sem mamis,– gyönyörű tartású, mozgékony asszony karddal és szablyával gyakorlatozik.

Nem, nem vesztek össze, csak nekem tartottak egy kis bemutatót abból, amit ők már évek óta gyakorolnak – tajcsiztak. Amely bár inkább különös, lassú, hullámzó táncnak tűnik, valójában kínai harcművészet. Az más kérdés, hogy elsősorban a belső erőre alapoz, illetve annak a fejlesztése a célja, – nem az ellenfél lekaszabolása –, az, hogy ne billentse ki az embert az egyensúlyából semmiféle szélvihar.

Barátságukat is a tajcsinak köszönhetik. Györgyi, aki színész és beszédtanár,  főiskolai növendékeinek az egyik vizsgaelőadása kapcsán ismerte meg ezt a mozgásformát, és szerette volna megtanulni. Öt éve tanítót keresett, és tanítót talált Zita személyében.

Mindannyiunk életében vannak ilyen nagy találkozások, izgalmas hasonlóságok, összhangok és összedolgozó ellenétek. Legalábbis, ha szerencsénk van.

Györgyi annak ellenére, hogy színpadi ember, csendesebb, visszahúzódóbb, Zita, aki szinkrondramaturgként otthon dolgozik, kirobbanó személyiség. Állítólag nagyon eleven kisgyerek volt (ki gondolná?), és talán ezért is íratták be karatézni. A keleti szerelem, ami akkor kezdődött, ma is tart. Buddhista tanító lett, tajcsi- és csikungoktató.

A tanítás szeretete mind a kettőjükben nagyon erős, Györgyi generációkat okított szép beszédre, hangképzésre, kommunikációra nemcsak színművészetiseket, hanem civileket, előadókat: közéleti szereplőket, politikusokat. Zita nemkülönben: meditációt, önismeretet, koncentrációt tanít, gyerekeknek és felnőtteknek, másként, de gyökereiben mégis nagyon hasonlóan. Ötvözték a módszereiket, és létrejött az, amit ők „mamiságnak” hívnak, ami nemcsak a keleti tanokkal és a nyugati kommunikációs és színpadtechnikákkal áll szoros kapcsolatban, hanem a női segítés, odafordulás, figyelem révén az anyasággal, nagymamasággal is. Gyerekeik vannak, Zitának már unokája is. Nem lehet, és nem is akarják szakmai életükről a magánéleti habitust lemetszeni. Játszanak, és játékra buzdítanak. Rendszeresen szerveznek például játszóházat felnőtteknek. Emellett egy csomó mindent csinálnak együtt, „mamis” művészeti és kommunikációs tréningeket tartanak, wifimentes elvonulásokat. Van közös blogjuk – a Röpült felém anyám – és rádióműsoruk a Bézsen. Menők a mamik.

Ülök velük a konyhaasztalnál a közös gyakorlatozás előtt, és olyan otthonosan érzem magam, mintha a lökött nagynénéim lennének, pedig csak pár perce találkoztunk.

Beszélgetünk, rötyögünk, közben Zita beteszi a hűtőbe a pacalt, amit Györgyi hozott neki. És a pacalról minden további nélkül ugrunk témában a kungfura, amiről például nem tudtam, de ők most elmondják, hogy jelenthet bármit, amibe az ember szenvedéllyel sok energiát tesz. Mondjuk a pacalfőzésbe. De az írás is lehet az én kungfum, mondjuk. (Az.)

Kíváncsi vagyok, hogy látják ők a világot: keleti filozófia, nyugati életmód (digimamik is különben) és megélt anyaság felől, amit én még csak gyakorlok, ők viszont már felnevelték a gyerekeiket.

Leszögezzük elég gyorsan, hogy bár űzzük, a kor fétisében, a multitaskingban egyikünk sem hisz. Az elmélyedésben, amire oly kevéssé van mód, az alapos, szívet-lelket belerakós tevékenységben, a csöndben viszont mindannyian.

„A  mai embert meg kell tanítani az ellazult figyelemre, mert egyre kevésbé képes rá” – mondja Zita.

„Mondják, hogy élj a jelenben, ne szorongj a múlton, jövőn, felesleges dolgokon. Csak azt nem mondja meg senki, hogyan maradj itt. Pedig nincsenek csodák, gyakorlással, meditációval, koncentrációs gyakorlatokkal el lehet jutni oda, hogy ez ne csak egy mítosz legyen, vagy hangzatos, divatos szlogen”.

Persze a ma túlpörgött emberének nem egyszerű áthangolni a gondolkodását, de nem is lehetetlen. Györgyi meséli, hogy nemrégiben azt a feladatot adta egy nagyon elfoglalt tanítványának, hogy kösse össze a gyakorlást valamilyen mindennapos tevékenységgel, például amikor zuhanyzik, ne gondoljon semmi másra, csak arra, hogy mi történik most vele. Figyelje, hogyan csorog le a víz rajta, hogyan gomolyog a gőz, hogyan mosakszik lépésről lépésre. Nyugtassa le így a csapongó gondolatait. „Ez amilyen egyszerűen hangzik, olyan nehéz feladat, próbáld csak ki!” – mondja.

Engem is megdolgoznak a TaoMamik, felvetem nekik ugyanis, hogy sosem voltam az a született szónok, nehezemre esik kiállni a nyilvánosság elé, előadást tartani. De nem szeretem azokat a „mondj egy pár szót magadról” helyzeteket sem, amikor meg kell szólalni idegenek előtt egy csoportban. A suliban meg kész voltam attól, ha verset kellett szavalni az ünnepségen, mondjuk.

Azt hiszem, elég sokan szenvedünk az ilyen megnyilvánulási kötelezettségektől.    

A következőket tudom meg.

Fontos, hogy előre elpróbáljuk az ilyen ijesztő helyzeteket. Eleve segít a felkészültség tudata, de az, ha már többször elmondtuk a szöveget, lemérve a beszéd hosszát, amit majd a mikrofonba vagy az emberek előtt kell megismételnünk.

Minden ilyen szereplés sikerének lényege, hogy ne engedjük át magunk felett a pániknak az irányítást. Ha belekerülünk a rémületspirálba – szívdobogás, izzadás, merev izomzat, gombóc a torokban –, akkor onnan már nagyon nehéz kijönni, tehát meg kell előzni a tüneteket. Például úgy, hogy erősen a feladatokra koncentrálunk. Végigvesszük fejben, milyen sok pici lépést kell megtennünk a következő percekben, ahelyett hogy gyöngyöző homlokkal pásztáznánk a közönségünket, szorongva a lehetséges hibák miatt.

Ez a lényeg: vészhelyzetről átkapcsolni feladatmegoldó üzemmódba, mondják.

Aztán megtornáztatnak, mert a feszültségtől bemerevedett nyakizmok, a felhúzott váll, a rossz tartás a siker ellen dolgozik, míg a magabiztos, laza megjelenés visszahat a gondolkodásunkra.

Gömböt képzelünk a karjaink közé, hajladozunk, ütögetjük ujjbegyekkel a fejünket, gyúrjuk a karunk mindkét oldalát, a lábat, forgatjuk a fejet, finoman átmozgatjuk minden tagunkat. Nagyon egyszerű mozdulatok. Jólesnek. Már az is, hogy lecsukom a szemem pár percre így a délelőtt közepén. TaoMamik szerint helyére is került a vállam a végére, „mindjárt más” mondják, és mosolyognak kétfelől. Végül is nem történt semmi különös, nincs mellébeszélés, nincs varázslat, nevettünk, beszéltünk, tajcsiztunk, játszottunk kicsit, és abban a pillanatban tényleg „mindjárt más”. Ilyen egyszerű lenne?

Kurucz Adrienn

 Képek: Benkő M. Fanni