–

Ha csak egy mondatban akarnék válaszolni…

Azt mondanám, az eredeti cikk gyönyörűen kirajzolja, láttatja és érzékelteti, mennyire talaját vesztett, mennyire bizarr az a helyzet, és az a néhány óra vagy néhány nap, amikor a gyerek apja elviszi hétvégére a gyereket, és anya ottmarad – na, képzeljük el ugyanezt az apa oldaláról úgy, hogy neki minden egyes napja minden egyes héten ennyire talaját veszített és bizarr, nyilván kivéve azt a néhány napot, amikor, mondjuk, kéthetente megkapja a srácot/srácokat.

Természetesen mindez csak akkor áll fenn, ha – ahogy az esetek túlnyomó részében – az anyának ítélik a gyereket, ha nem heti váltásban vannak, azaz, ha azt a helyzetet vesszük alapul, ami (sajnos) a magyarországi válások tekintetében a leggyakoribb. És nehogy félreértse bárki, újra kiemelem – ebben a helyzetben nincs olyan, akinek „könnyebb” meg „bezzeg”. Itt kérem, szar mindenkinek. A felek persze előszeretettel rivalizálnak abban (is), hogy kinek nehezebb, kinek embert próbálóbb, kinek ilyenebb és olyanabb.

A nőnek egy perce nincs magára

Mert amit eddig csapatban intézett, azt most egyedül kell. A férfinak mása sincsen, mint ideje „magára”, amit viszont ebben a kontextusban általában gyötrelmes magánynak hívunk, hiszen szólni sincs kihez, nemhogy megölelni a gyereket. Sőt, a csend általában úgy indul az átlagos elvált férfi számára, hogy

„na, apukám, akkor itt ez az idegen kecó, légyszi, először is szokd meg, hogy a gyerek az nincs itt. Úgy értem, nem most, hanem nem lakik itt, életvitelszerűen. Más a lakcímetek.”

Az első megrogyás legkésőbb itt szokott megtörténni. A második akkor, amikor hitelt érdemlően bebizonyosodik, hogy ez később sem lesz másképp, hogy ez a rémálom, mint alaphelyzet, ez marad tartósan. Sőt, innen kéne építkezni minden értelemben.

Egészen konkrétan hónapokig ültem az új lakásban…

Ami otthonommá lett ebben a kitekert helyzetben, és néztem magam elé. Lefogytam iszonyúan, nonstop cigiztem, és nem is akartam megérteni semmit. A csönd, ami rám szakadt, nem volt szakaszolható, hogy most kedd van, de jövő hét csütörtökön „máris” jön a gyerek, király, addig csak kitalálok valami programot. Aki kötődik a gyerekéhez, meg akinek a családi élet kitölti az életét, a gondolatait és az érzelmeit, az nem azzal van elfoglalva, hogy „bárcsak leléphetnék otthonról egy kicsit, bárcsak ne lenne ennyi dolgom, stb.”

Nagyjából ebben az időszakban gyűlöltem meg azt a kifejezést is, hogy „énidő”, pedig az nem rám, hanem elfoglalt családos szülőkre vonatkozott, akiknek nem volt, de nagyon vágytak egy saját órára, amit meg is értek – de nekem másom sem volt, csak énidőm.

Mehettem akárhova, lazulgathattam akárkivel, mondhattam akármit, nem tartoztam sehová, nem maradt senkim, csak egy gyerekem valahol máshol, mint ahol én voltam.

Nem maradt más lehetőségem…

Mint végiggondolni és újratervezni a reggelt, a napot, a hetet, a hónapot. Másképp keltem, máshogy ittam kávét. Elkezdtem előbb mesterségesen, később egyre természetesebben találni elfoglaltságokat, amik előbb bizarrnak tűntek (mondjuk, hogy van időm reggelizni), később óvatos rutinná váltak. Mivel szörnyen bizonytalan, folyton változó alapokra építkeztem, baromi lassan alakultak ki ezek a rutinok.

Rengeteg kényszerű önbevallás, saját magamon röhögés vagy szitkozódás volt ebben az időszakban. Egyik reggel úgy döntöttem, hogy „bazmeg, én újra edzőterembe fogok járni, mint egymillió évvel ezelőtt”. Nosza, pláza, csecse kis felszerelést vegyük csak meg, úgyis itt magyarázza körülöttem mindenki, mennyire fontos, hogy magammal, és csak magammal foglalkozzak, jóban legyek velem, na, itt van, tessék. Kondiba le, szia, húsz évvel fiatalabb edző kislány, legyél személyi edző, alázz meg, nevess ki, nevezz őszülő szerencsétlennek magadban, de toljuk az edzést, majd én is hülyén fogok kilélegezni, meg a nyakamban is lesz kis törcsi, látom, itt mindenkinek van ilyen. Olyan három héttel később (és több tízezer forint elszórása után) aztán a szaunában kezdtem el gurgulázva röhögni magamon, hogy „te idióta, baszod, hát hiszen egész életedben gyűlölted ezt a konditerem dolgot, ezt a sok kőagyú izomjanit, meg labdaseggű lufimellű kacsaszájút, aki mind lenéz, mert tetkód nincs, viszont Donald kacsa bicepszed az van, na, húzzunk innen, kinek akarunk hazudni.” És ez így megy szinte mindennel. 

A válásban, meg az azt követő rád szakadó rengeteg időben nem sok jó van, de az egyik az, hogy kegyetlenül precízen megtanulsz dönteni. Magadról és adott helyzetről.

Simán kijöttem moziból 30 perc után

Simán elnézést kértem szánalmas első randevús próbálkozáson 45 perc után, simán tettem le könyvet 25 oldal után, simán közöltem első tárgyalás végén, hogy az üzlet tárgytalan, és nem udvariatlan tahóvá neveltem magam magányomban, hanem egész egyszerűen akkora veszteség ért az életben, hogy ilyen kicsi dolgok nem vitték át az ingerküszöbömet, nem volt kedvem alakoskodni, nem volt kedvem még a végtelennek tűnő időmből sem plusz egy-két órát azért ülni valahol, hogy valaki totál idegen számára elfogadható vagy megfelelő legyen a viselkedésem, vagy akár kedvezzek számára bármilyen módon. Nagy túrót. Olyan lettem, mint a most egyéves lányom, ami nem tetszett, gyakorlatilag azonnal abbahagytam.

És utána iszonyatosan büszke voltam magamra. Rohadtul imádtam magam, mint amikor olyasmit csinálsz, amit filmen láttál, és mégis meg mered csinálni, és kurva jó lesz. És magaddal akár pillanatokra is jóban lenni elég fontos és nagy jelentőségű egy olyan időszakban, amikor sokszor szégyelled magad, gyűlölöd magad, megveted magad, megkérdőjelezed magad.

Hát így építkeztem napról-napra

Így próbáltam kitölteni az elhasználhatatlan mennyiségű időmet. Listákat gyártottam, elmentem helyekre, ahol Magyarországon még nem voltam. Elolvastam azokból a könyvekből, amik sok-sok éve hevertek a „majd, ha lesz időm” polcon. Korábban elképzelhetetlen dolgokat csináltam, és magasról szartam rá, hogy gyerekes vagy nem. Igen, este hatkor érkeztem a moziba, három filmre ültem be, kifolyt a szemem éjjel 1egyig, csupa szuperhősös baromságot néztem, de imádtam. Levezettem Balatonig meg vissza, mert húszéves koromban bolondultam az éjszakai vezetésért, a szabadság-önállóság-felnőttség érzésért, és újra jó volt. Órákig telefonáltam különféle barátokkal. Kivártam, amíg idegesít a saját magam káosza a lakásban, és akkor rendet raktam. Lassan.

Napokig készültem, hogy jön a gyerek, mit fogunk csinálni, enni, hova megyünk, aztán napokig kiélveztem az emlékét, amikor hazament. Az illatát, a vigyorát, ahogy evett, ahogy rám nézett, ahogy kérdezett, ahogy tanultunk, ahogy aludt, ahogy bármit.

Mindig is szoros volt a kapcsolatom a szüleimmel, de családos emberként nem jártam át hozzájuk hetente reggelizni, főleg mivel dolgoztak. Ekkor viszont már nyugdíjban voltak, hát, átmentem. Imádtuk. Mai napig.

És lassan, nagyon lassan az idegtépő, rémisztő, idegen és csak a kudarcaidra emlékeztető idő elnyeri az új helyét

Megkapja szó szerint a maga beosztását. Mert nem állsz meg. Mert élsz tovább. Mert mész, mert ha csak a gyereked kéthetente, és a szüleid kétnaponta mondják, hogy kellesz, már az is elég alapnak, hogy érezd, szükség van rád. A lényedre, a mosolyodra, a karodra, hogy belebújjon a kölyök, az arcodra, hogy megsimogassa édesanyád.

A válás rémes dolog, tragikus élmény, és maradandó kárt okoz. De hogy mekkora az a kár, az rajtad is múlik. Hogy mit engedsz meg a kárnak.

Hogy megnyitod és engeded magad szétesni, szétfolyni, szétmállani és szétázni, vagy megállítod, megfordítod, és építeni kezded. A testedet, az agyadat, és ugyanígy a naptáradat. Úgy, hogy elnyerje minden az új egészséges helyét. A csönded is. Az is átmegy minden fázison, amin a lelked, nyilván. És ha kitartó vagy, ha nem adod fel, ha elég sokat és jó irányba csikorog a fogad, akkor a végén az őrjítő csend is át- és visszaalakul a simogató, az ölelő csenddé, amit egy erkély jelent éjjel kettőkor. A hálód reggel hatkor. A kocsid a garázsban, ahogy beleülsz munka után. A kávéd, ahogy az első kortyod hangja megtöri. A gyereked csendje, amikor végre ott szuszog nálad. A csended is csak egy tükröd. Ugyanúgy tudod szeretni, ismerni, gyűlölni és rettegni, mint saját magadat. De tanulni is pont úgy tudod.

 

Doffek Gábor

Kiemelt képünk illusztráció