–

A harmincnyolc éves orvos 2017-ben egy olasz humanitárius szervezet, az Emergency segítségével utazott el Irak északi részébe, hogy kétszer fél évet töltsön egy menekülttáborban, ahol főleg Szíriából érkezett kurdok és belföldi menekültek éltek – összesen tizenhat ezer földönfutóvá lett ember. A világ minden tájáról érkező orvosok Sulaymaniyahban kaptak szállást, ahonnan harminc–negyven kilométerre helyezkedett el a tábor, melynek méretét jól jelzi, hogy két kórház is üzemelt benne: egy a gyerekeknek, egy pedig a felnőtteknek.

A sátortáborban télen fagypont körüli a hőmérséklet, ami magában hordozza a gyakori megbetegedések kockázatát – egyrészt a téli ruhák hiánya miatt, másrészt, mert a gyerekek ilyenkor is csak a szabadban tudnak hancúrozni. Ezáltal könnyen megfáznak, és annak folyományaként tüdőgyulladást kaphatnak. Szerencsére a tábori ellátóhelyein modern laboratóriumi körülmények uralkodtak, ezért elég jól tudták differenciálni a betegségeket; ott helyben meg tudták állapítani, hogy egy hasmenést vírusos fertőzés vagy amőba okozott.

A táborban alapvetően nyugodt volt az élet, Salahaddin tartomány felszabadulásakor pedig még csökkent is a létszám, bár az emberek néha azután is visszatértek a megszokott orvosi ellátásért, hogy a veszély elmúlt. Az elsődleges egészségügyi ellátásra létrejött központ Doktor Dzsej elmondása szerint európai színvonalú volt.

„Úgy éreztem magam, mintha otthon lennék, csak a környezet különbözött.”

Az Emergency pedig minden tudást megadott ahhoz, hogy a külföldről érkezett orvosok kezelni tudják a helyi betegségeket és a helyi szokásokat.

„Azt tanácsolták, hogy a vallási és a politikai témákat kerüljük a beszélgetésekben, és ha férfi orvos vizsgál női beteget, biztosan legyen ott még egy hozzátartozó is” – mesélte Doktor Dzsej, akinek plusz izgalmat már csak az okozott, hogyan vizsgáljon meg egy női beteget, ha az nem hajlandó levetni a ruháját. Szerencsére valahogy ezt is megoldották. „Kurdul és arabul bizonyos szavakat megtanultunk, de annyi a dialektus, hogy még a helyi orvosok sem értették mindig, ki mit mond, főleg, ha másik tartományból érkezett.” Összekötő nyelvnek maradt az arab és az angol, amiből az egyiket mindenki beszélte, a helyi egészségügyi személyzet pedig mindkettőt.  

Doktor Dzsej és a többi szakember a közeli Sulaymaniyah (Szulejmánia) rehabilitációs központból kapta az ebédet. Ezt még az irak-iráni háborút követően hozták létre, hogy a taposóaknákra lépett civileknek segítsen új életet kezdeni. Itt kaphattak művégtagokat a sérültek, illetve átképzést az eredetileg földműveléssel foglalkozó emberek – a nők szabónak tanulnak, a férfiak asztalosnak. Értelemszerűen disznóhús itt nem volt, de bárány és csirke igen, na meg hal. „Volt palacsintára hasonlító hagyományos kenyér is, ebbe leggyakrabban rizst meg húst töltöttek. Találkoztam a Kingar nevű zöldséggel, ami vadon »nől« a hegyekben, és kicsit körülményes megpucolni, de utána omlettben remek íze van. A török konyha hatása itt érezhetően erős” – mesélte az orvos, aki a Ramadant is kint töltötte. Nagy meglepetésére az emberek ilyenkor még jobban dolgoztak: „Jobban ment a munka, mert nem jött az ebéddel a kajakóma” – mesélte.

Szulejmánia

Doktor Dzsej jó szívvel emlékszik vissza Irakra – Afrika sokkal jobban megviselte. „A gyerekek mindenhol gyerekek, játszanak, és kész. És bár a felnőttek egy része mindenét elvesztette, ennek ellenére a többségük képes volt mosolyogni.” 

A fiatal orvos ezek után sem állt meg, Libériába indult egy vasbányába. Már az egyetem alatt is arról ábrándozott, hogy valahol majd foglalkozhat a maláriával, amely régebben még a Vajdaságban is fellelhető volt, és a családját is érintette. „A dédtatám Montenegróba épített vasutat, ott kapta el a betegséget, amiből az idősebb kora végett már nem tudott kigyógyulni, ott is temették el” – innen jött az elhatározás, ami Afrikába vezette.

A Nyugat-Afrikai országon mély nyomot hagyott az elhúzódó véres polgárháború. Az ENSZ-szankciókkal sújtott területen a gyémántbányászat mellett a vasbányászat lett a helyiek megélhetési forrása, de a munkanélküliség így is nyolcvanöt százalékos az országban. Doktor Dzsej egy nagy bányászati cég számára látott el egészségügyi feladatokat, azaz gondoskodott a bányákban dolgozókról. A három hónapos munka során főleg baleseti sérülteket kellett ellátnia, na és a maláriás betegeket.  

Tokadeh városából indul a vasérc a 6 órás útjára a kikötő felé

„Libériában főleg arról a maláriáról tanultam, ami többedszer tér vissza, ám ennek nem olyan tipikus a kórképe, mint az első alkalommal való fertőzésnek. Tapasztalatom szerint itt a szúnyogok lassúak és érzékenyek, nem olyanok, mint nálunk. Úgy lehetne jól megragadni, hogy olyanok, mint Indiana Jones harci gépe” – mondja nevetve. „Lehet ellenük védekezni, de nagyon oda kell figyelni rájuk, főleg napnyugtától napkeltéig. A megfelelő öltözék is nélkülözhetetlen: a cipő, zokni, hosszú nadrág, hosszú ujjú ing, és a közelünkben kerülni kell a kinti fény használatát. Ha lehűtjük a szobát tizennyolc–húsz fokra, azzal csökkentjük az esélyét, hogy bent tartózkodjanak, mert szívesebben vannak a kinti párás melegben. Alváskor pedig mindenképp megfelelő szúnyoghálót kell használni.“

Minden külföldi munkásnak hazamenetelük előtt adtak egy lázcsillapítót és egy gyorstesztet, mert ezeket a maláriaellenes gyógyszereket nagyon nehéz beszerezni, a gyors terápia pedig fontos.    

Doktor Dzsej persze igyekezett a családdal is tartani a kapcsolatot, főleg videocseten, de Libériában időnként az egész mobilhálózat összeomlott. „Előfordult, hogy egy egész napra el voltunk vágva a világtól – Irakban ehhez képest minden rendben ment. Egy korábban Afganisztánban szolgáló kollégám csak annyit mondott: neki „Afganisztán Libériához képest egy ötcsillagos hotel«”.

A Darbandikhani mesterséges tó

Itt már a szegénységet is rossz volt megtapasztalni. „Nehéz volt látni, milyen körülmények között élnek emberek, szomorú helyeket láttam. Az ott élőknek mindenért meg kell küzdeni.” Sokan mindössze százötven dollárt keresnek havonta, mások a dzsungelben élnek, és ott gyűjtenek gyümölcsöt, vagy vadásznak vadállatokra, mert más lehetőségük nincs. „A bányában dolgozók ennél jobban kerestek, de igen nehéz fizikai munkával”.

Libéria jelenlegi elnöke George Weah, egy ex-labdarúgó, aki a Paris Saint-Germainben és az AC Milanban is játszott, ő próbálja az ország gazdasági mutatóit jobbá tenni. „Már az amszterdami reptéren, az induláskor látszott, hogy valami egészen más vár ránk. A három hónap kilencnek tűnt, egyáltalán nem volt könnyű” – emlékszik vissza.

Jól mutatja a helyzetet: mindenkinek rendelkeznie kellett egy biztonsági csomaggal, hogy ha váratlanul menekülni kell, öt percen belül el tudjanak indulni a megfelelő útvonalon, hogy elhagyhassák az országot.

Doktor Dzsej most egy ideig nem is vállal más küldetést, marad Európában, hisz hamarosan megszületik a negyedik gyereke. De miközben pakolunk az interjú után, csendben megjegyzi: „Azért Dél-Amerikát még megnézném”.

Zimre Zsuzsa

A fotókat riportalanyunk készítette