–

A napokban szórólapokat osztogattam

Különös élmény volt számomra: még sosem osztogattam szórólapot sem zsebpénz nélküli kamaszként, sem alacsony ösztöndíjból élő diákként. A minap viszont magam is beálltam szórólapokat osztogatni. Hamar megtanultam azt a néhány szót és gesztust, amivel növelhetem a papírdarab elfogadásának esélyeit: el is fogyott majdnem mind, én pedig sem kiemelkedően jónak, sem kiemelkedően rossznak nem bizonyultam az osztogatásban.

Nincs ebben semmi különös, és véget is érne itt a mesém, ha maga a szórólap nem lett volna különleges: a hirdetés ugyanis a mienk volt, mi írtuk, a mi gondolatainkat tartalmazta, és nem eladni akartunk vele valamit, hanem terjeszteni mindazt, ami szívügyünk. 

A többesszám egy orvoscsoportnak (az Újratervezés orvoscsoportról van szó – a szerk.) szól, amelynek régóta tagja vagyok.

Lelkesen tervezzük hosszú évek óta, hogy frissítést hozunk az fáradt, kiégett, néha reményvesztett, máskor mérhetetlenül fásult egészségügyi társadalomba.

Hálapénzmentességről, transzparenciáról, összefogásról szoktunk beszélni, küzdünk egy jó célért, tagjaink és lelkes támogatóink vannak, toborzunk, gyűjtünk és terjedünk. Szeretnénk megújítani a magyar egészségügyet!

Orvoskollégáknak osztogattuk a szórólapokat egy gyűlés alkalmából, és lopva figyeltük a reakcióikat: többnyire tetszett nekik. Nagy lelkesedéssel dolgoztunk hát tovább.

Kiáltványunk így kezdődött: Mit kíván a magyar orvos?

A márciusi ifjak módján soroltuk a kívánságainkat, a gyógyítás tisztaságát, a hálapénz megszüntetését, egy jobb orvosi kamarát, felelős egészségügyi minisztériumot Budapesten, fél éven belüli tervet az ágazat átalakítására, méltó béreket, a szakmai minimumfeltételek megújítását, a lakosság egészségtudatosságának növelését… ezeket, és még sok minden mást is kíván(hatna) egy magyar orvos. Bőven volt tizenkét pontra való muníciónk.

Lelkesen osztogattuk a szórólapokat, fényképezkedtünk forradalmi, változásért kiáltó lelkünk papírra nyomtatott vágyaival. Később lelkesen osztottuk meg a listát az érdeklődőkkel a világháló különböző pontjain, örülve magunknak, és örülve a leleményességünknek.

Azt hittem, a lista kifogásolhatatlan. Ha naivnak nevezték, én azt mondtam, elhivatottak vagyunk. Ha irreálisnak nevezték, én azt mondtam, kötelességünk dolgozni rajta. Komolyabb kritika azonban nem érkezett, és már el is hittük, hogy amit alkottunk, az frappáns, kikezdhetetlen és megkérdőjelezhetetlen, mígnem – szinte alig észrevehetően elbújva a többi komment között – megjelent egy apró észrevétel: hogy vajon azt meghalljuk-e, mit kíván a magyar beteg.

Meglepődve ragadtam billentyűzetet, és kezdtem válaszolni az ismeretlennek. Arra kértem, írja hát meg, hogy mit kíván a magyar beteg. Azt ígértem, hogy terjeszteni fogom szavait bárhol, ahol erre lehetőséget kapok.

Így hát ezt az írást részben neki ajánlom: az ismeretlen hozzászólónak, aki diadalittas óráinkban arra figyelmeztetett, hogy legyen szélesebb a látókörünk, és aki vette a fáradságot, és megírta nekem később, hogy szerinte mit is kíván a magyar beteg.

Ígéretemet teljesítve, némileg változtatva ugyan a fogalmazásmódon és a sorrenden, de ebben a cikkben teret adok az ő gondolatainak, egy magyar egészségügyet betegként jól ismerő ember hangjának, szelíd vitát indító és elgondolkodtató szándékkal.

Mit kíván tehát a magyar beteg? Így szólt a válasz:

1. Olyan egészségügyet, ahol az orvosok személyre szabott, az adott páciens igényeinek megfelelő tájékoztatást tudnak adni pácienseik állapotáról, az elérhető kezelésekről és a lehetséges kimenetelről.

2. Olyan egészségügyet, ahol az orvosok nem éreztetik a saját fennhatóságukat, nem rekesztenek ki, nem néznek le, és nem szólnak meg senkit.

3. Olyan egészségügyet, ahol az orvosok a betegeik felé nyitottan, jól kommunikálva, partnerként fordulnak, és nem türelmetlenek az idősekkel, a sérültekkel, a kevésbé tájékozottakkal, az iskolázatlan emberekkel sem.

4. Olyan egészségügyet, ahol az orvosok képzettek és folyamatosan továbbképződnek, követik a szakmai újításokat.

5. Olyan egészségügyet, ahol az orvosok segítő társtudományként kezelik a pszichológiát, értik és érzik a lélek erejét a testi betegségekben.

6. Olyan egészségügyet, ahol az orvosok nemcsak a saját munkájukért vállalnak felelősséget, hanem felelős értelmiségiként érzékenyek a szélesebb szakmájuk és a társadalom kérdéseire.

7. Olyan egészségügyet, ahol az ápolók odaadással gondozzák a betegeiket, ahol a beteget a nevén, és nem az ágya száma alapján szólítják, ahol az ellátás minden szintjén megjelenik az emberség.

8. Olyan egészségügyet, ahol a pszichiátriai betegek is megfelelő ellátást kapnak.

9. Olyan egészségügyet, ahol az idős, magatehetetlen pácienseknek is méltó körülmények járnak az ellátásuk és gondozásuk során. 

10. Olyan egészségügyet, ahol nem tabu téma az életvégi döntések meghozatala.

11. Olyan egészségügyet, ahol fontossá válik a betegségek megelőzése is. 

12. Olyan egészségügyet, amiben a hálapénz sem előzetesen, sem utólagosan, sem kimondva, sem hallgatólagosan nem elfogadható és nem elfogadott.

Orvosként hálás vagyok ezért a listáért. Hálás vagyok, kedves ismeretlen, hogy arra emlékeztettél, az egészségügyet együtt kell alakítanunk: orvosoknak, nővéreknek, politikusoknak és a közösség minden tagjának. Így tehát, ígéretemet megtartva, terjesztem a kívánságaidat, amiket alighanem milliók nevében szedtél csokorba, hogy aztán én pontokba szedve összefoglalhassam őket.

Köszönöm soraidat. És tudd, egy oldalon állunk. 

Máté-Horváth Nóra