Álmosan caplattam a hajnali havazásban a villamosmegállóba, ahol rajtam kívül jó páran álldogáltak. Előre mentem, és megszólalt a telefonom. Korán jöttem el, lánykám ilyenkor mindig rám telefonál, hogy minden rendben van-e velem, mert ő később ébred fel, mint én. Ezen a reggelen is ezt történt. Miközben hallgattam, ahogy mesélt az éjszakai álmáról, megálltam a villamosmegálló elején. Körülöttem állt két–három fiatal, iskolatáskával a hátán, egy idősebb hölgy és három, korombéli negyvenes, két férfi és egy nő. Viszonylag közel voltak hozzám, így annak ellenére, hogy én nem beszéltem hangosan, azért hallhatták a szavaimat.

Nem beszéltünk sokat a lánykámmal, pár „hogy vagy, hogy aludtál, minden oké” után elköszöntünk egymástól. Úgy, ahogy mindig szoktunk, ahogy évek óta tesszük ezt, szeretettel és óvóan. Vannak ezek a jól kialakult mondatfoszlányok, amiket már-már rutinból mondunk, hiába tizennégy éves, én meg negyvennégy.

Szóval mosolyogva, melengetve a szívem közöltem gyermekemmel, hogy:

– Szép napot csillagom, vigyázz magadra. Szeretlek, Lili!

Leraktam a telefont.

Ekkor hallottam meg az első mondatot, amit először nem is hallottam igazán, átsöpört az agyamon, hogy ezt BIZTOS csak félreértem:

– „Hogy rohadna meg a buzija.”

Oké. Konstatáltam magamban, hogy mekkora gyökerek állnak mellettem, meg hogy már megint buziznak, és nekem ebből már mennyire elegem van. Közben azért láttam, hogy furán méregetnek, és elkezdtem baromi kellemetlenül érezni magam. A nő egyenesen, szinte provokálva bámult rám, tömény undorral a fején, és fennhangon ecsetelte a mellette álló férfinak, hogy szerinte egy nő mennyire undorító, ha leszbikus, és különféle kellemesnek nem mondható tevékenységeket kívánt a „rohaggyonmegszukának”.

Nekem még ekkor sem esett le, hogy ezek ott hárman rajtam pörögnek, csak akkor, amikor a nő odaköpte, hogy:

– Mit bámulsz, te buzi?

Akkor esett le, hogy én vagyok a reggeli uszító traccsparti témája.

Döbbenten néztem, és makogva kérdeztem, hogy „most komolyan hozzám beszél”?

Ja, persze, kihez máshoz, hát látok én más leszbikát a villamosmegállóban?

Jézus úristen, komolyan megijedtem, hogy ez mégis mi a jó fene? Néztem, és rám abszolút nem jellemző módon se köpni se nyelni nem tudtam. Nem is tudtam volna, mert a két férfi is elkezdte rám szórni az összes szitkot, és az összes klisét, amit nap mint nap hallok, olvasok manapság.

A gerincemen egy kellemetlen érzés futott végig.

Hirtelen eszembe jutottak a meleg barátaim, akik TÉNYLEG melegként, leszbikusként élik a mindennapjaikat. Arra gondoltam, hogy milyen kicseszettül kretén társadalomban élünk, hogy az emberek ekkora barmokká tudnak válni.

Hihetetlen érzés volt, és konkrétan félelemmel töltött el az egész szituáció. Ha hergelem őket, ki tudja, odajönnek, és jól helybenhagynak? És vajon akik ott a megállóban hallották ezt az egész gyűlölködést, azok mit tettek volna, hogy ha komolyabbra fordul a helyzet? Mert abban tökéletesen biztos vagyok, hogy nem jöttek volna segíteni. Ilyenkor hirtelen mindenki süketté és vakká változik.

Álltam, döbbenten, végtelenül szomorúan, hogy itt és így élünk ebben az országban.

Ott tartunk, hogy a saját gyerekemnek nem mondhatom ki, hogy szeretem, mert vannak olyan kretén emberek, akik ezt is félreértik?! Vagy, ha már: nem mondhatom ki nyilvánosan valakinek – legyen bárki is a vonal másik végén.

Aztán pár perc szitkozódás után lehiggadtak ők ott hárman, nekem is kitisztult a fejem, és számomra is hihetetlen nyugalommal odaléptem hozzájuk.

– Nem vagyok leszbikus, csak a lányommal beszéltem.

Döbbent csend, vörösödő fejek.

„Ja, bocs, ők azt hitték, meg minden, meg hogy olyan sokan vannak a buzik meg a leszbikusok, és olyan borzasztó ezt látni.”

Ekkorra jutottam el arra a szintre, hogy üres tekintettel végigmértem őket, arrébb álltam, és rájuk üvöltöttem ott, a reggeli hóesésben, hogy mindenki hallja: CSAK A LÁNYOMMAL beszéltem, basszátok meg!!!

Azt pedig most teszem hozzá: és, ha a szerelmemmel beszéltem volna, aki – mondjuk, tegyük föl – történetesen nőnemű lenne? Akkor mi lett volna? 

A válaszba bele sem szeretnék gondolni…

Balassa Gabriella