– 

A közösségi médiában a cuki gyerekfotók, meg a gyerekekkel közös családi, iskolai, óvodai felvételek posztolása a karácsonyhoz ma már annyira hozzátartoznak, mint a bejgli, meg a kalács.

Úgy általában nehéz már újat mondani a témában, hiszen évek óta mantrázzuk, hogy „ne posztolj, ne posztolj, ne posztolj”, aztán persze ott vannak a közszereplők, meg a gyerekes influencerek, akik újra és újra kiteszik a gyerekeik képeit, és ezzel újabb lendületet adnak annak, hogy „ugyan, mi baj lehet ebből”, és „én csak megosztom az örömömet”, illetve a kedvenc érveimnek: „nehogy már más mondja meg”, valamint „én szeretem kitenni ezeket a posztokat, és az emberek is szeretik, úgyhogy ezután is ki fogom tenni”.

Mivel ezek az érvek főleg érzelmi alapúak, ezért most nem jövök a klasszikus, racionális érvekkel, hogy „az internet nem felejt”,

meg hogy: „a 12 éven aluli gyerekednek úgy hozol létre egy masszív digitális lábnyomot a Facebookon, hogy még jogszerűen nem is lehetne fenn az oldalon…” vagy: hogy „a te mintádat fogja követni a gyerek, azt akarod, hogy folyton posztolgasson a hátad mögött?”.

Most elsősorban én is az érzelmekre próbálok hatni, és a szülőt (felelős felnőttet) megszólítani – ha keménynek tűnnek a szavaim, az ezért van. Mert igen, az érzelmeitekre szeretnék hatni, kedves szülők. A következő három érvemmel:

1. érv: Ezzel rosszra neveled a gyerekedet

Minden gyerek gondol valamit saját magáról. Lehet, hogy azt gondolja: bátor és vicces, lehet, hogy azt: ügyetlen és buta… ezek a gondolatok alapvetően abból fakadnak, milyen visszajelzéseket kapnak a szülőktől. De idővel ezekhez hozzácsapódik a többi felnőtt véleménye az óvodában, a családban, stb. meg persze a kortársak által gondolatok vélemények is. A magunkról alkotott képnek fontos része, hogy mások hogyan látnak minket, minden, amit találunk magunkról a neten, arról azt gondoljuk, hogy azt mindenki látja, és ez alapján ítélnek meg minket.

Ami nekünk szülőként vicces volt vagy bájos, esetleg csak simán azt mutatta, hogy milyen szuperek vagyunk szülőként, az a gyerekünknek bőven lehet, hogy ezek ellenkezője (lesz): nem vicces, sértő és valami olyan, ami nem róluk szól, hanem a szülőjükről.

A közösségi médiában megjelenő, – hozzájárulásuk és tudomásuk nélkül – kiposztolt képek, történetek, videók azt az érzést keltik a gyerekben, hogy nem kontrollálhatják mindazt, ami történik velük, és hogy az ő saját egyéni értékességük, tulajdonságaik megítélése azon múlik, hogy mások mit gondolnak róluk.

Mivel te is azért posztoltad ki, hogy másoknak tetsszen, ezzel a gyerekben is azt erősíted, milyen fontos és lényeges, hogy mások mit gondolnak róla.

Ezek a posztok azt az érzést is keltik, mintha bárkinek joga lenne minősíteni, vagy kritikával (akár pozitív, akár negatív) illetni minket, ami szintén sérülékennyé teheti az önértékelésünket. Hiába hajtogatja minden harmadik Instagram-poszt, hogy „fogadd el magad, és ne foglalkozz azzal, mások mit mondanak”, ezt olyan módon és olyan felületen teszi, amely alapvetően arról szól, hogy igenis fontos, hogy másoknak mi a véleményük, és ha nem akarok lemaradni/kimaradni, akkor foglalkoznom kell azzal, hogy mások mit mondanak-, csinálnak. Nekem ez az egész azt a klasszikus gyereknevelési „metódust” hívja be, amit a nagymamám úgy hívott: felköpsz és aláállsz. (Nem túl kellemes.)

2. érv: Következetlen szülőnek fogsz tűnni, és ez gyengíti a gyereknevelést, a szülői hitelességedet

A saját életükkel kapcsolatos döntések meghozatala a gyerek kezében van. Ezt hangsúlyozzuk nekik, amikor rájuk szólunk, hogy tanuljanak rendesen, ha jó helyre akarnak felvételizni; vagy amikor meggyőzzük őket, hogy csak akkor lehet belőlük olimpiai bajnok, ha felkelnek hajnali ötkor, és lemennek az uszodába. 

„Felelős vagy az életedért” – mondjuk nekik –, amikor elengedjük őket pénteken buliba, és kérjük, hogy ne igyon, és ne fogadjon el semmilyen drogot.

„Rajtad múlik, hogy mi lesz belőled” – hajtogatjuk, amikor behívat az osztályfőnök, és a fejünkre olvassa a gyerek aktuális hibáit, mi meg megrémülünk, hogy kicsúszott a kezünkből az irányítás, és a gyerek rossz útra fog tévedni.

Az a szülő, aki a fentiekkel egyetért, és úgy gondolja, hogy elsősorban a gyerek  tehet azért, hogy az élete jól alakuljon, tulajdonképpen a saját elveinek és mondatainak mond ellent, amikor a gyerek hozzájárulása nélkül posztol.

3. érv: Te leszel az oka annak, ha bántják – vagy ha hátrány éri

Ami egy felnőttnek vicces, cuki és kedves, az egy kisgyereknek lehet, hogy nem az. Sőt, az is lehet, hogy épp az ellenkezője: ciki, bántó és kínos. Ha ma nem az, akkor lehet, hogy pár év múlva az lesz. Csakhogy ha egy fotó vagy történet már kikerült, akkor a szülő semmit nem tehet annak érdekében, hogy azt visszahívja, vagy azért, hogy kontrollálja, mi történik azzal a felvétellel.

Aminek helye van egy családi fotóalbumban, annak jó eséllyel semmi keresnivalója egy nyilvános posztban, mert ha öt perc múlva az iskolai zárt csoportban landol, akkor jó eséllyel a gyerekünk másnap – vagy a téli szünet után – a suliban nehéz helyzetbe kerül.

„Milyen édes, ahogy maszatos szájjal eszi a bejglit!” Katt. Már megy is ki kép Instára, jönnek is rá szépen a lájkok a mi harmincas–negyvenes ismerőseinktől, csakhogy ott van egy olyan letöltés vagy készül egy képernyőfotó, amit nem is látunk, amit nem tudunk megakadályozni, de amivel ez kiköt egy osztálytársnál, aki ízekre szedi a gyerekünket… Brrrrrrr. 

Ha aggódsz azért, hogy a gyerekedet éri-e internetes zaklatás, akkor először is törölj le minden felvételt, amit valaha róla posztoltál, és még a vele kapcsolatos történeteket, anekdotákat is jó, ha csak a tényleg közeli, a gyereket jól ismerő barátaid látják. 

De a helyzet attól is necces, hogy hosszabb távon is lehet negatív hatása egy posztnak. Évek múltán is feldobhat egy kínos helyzetet a Google: „Ezen a héten már harmadjára küldik haza Lajoskát a suliból, mert verekedett” – posztoltuk öt évvel ezelőtt, picit szomorúan, és milyen jól tettük, mert kiderült, hogy mások is vannak hasonló helyzetben, nem vagyunk egyedül. Csakhogy  ez a poszt most előkerült (valahogy, ki érti), és hátrány érheti az azóta mintadiák Lajost az iskolai felvételin…

Ezek az érvek sokkal inkább a saját gyereknevelési elveinkről, és a szülő-gyerek kapcsolatról szólnak, mint arról, hogy az internet lehet veszélyes hely is, és hogy tudatos internethasználat nélkül ma már nem lehet biztonságban egyetlen gyerek sem. De itt, a cikk végén mégsem tudok elmenni szó nélkül amellett, hogy saját tapasztalatom szerint, ha a szülők az internet miatt aggódnak, akkor azt elsősorban nem a saját magatartásuk, vagy a gyerekük magatartása miatt teszik, hanem azért, mert attól félnek, hogy idegenek hálózhatják be, és veszélyeztethetik a gyereküket.

Ha te is ilyen szülő vagy, akkor van egy nagyon jó tanácsom (4. érv): Ne posztolj a gyerekedről! Ugyanis minél több információ van fönt egy gyerekről, annál könnyebb őt egy ismeretlennek manipulálni és a bizalmába férkőzni. Minél több képet posztolsz, annál nagyobb az esélye annak, hogy azok olyan hálózatokra is átkerülnek, ahol a kisgyerekekre izguló felnőttek fognak maszturbálni miközben a gyereked fotóját nézik (igen, a felöltözött ruhás fotóra is). Nem tudom, ti hogy vagytok vele, nekem elég jó ellenérv egy gyerekfotó posztolásával szemben, ha elképzelem, hogy valaki arra önkielégít.

Végezetül pedig, ha most elkezdett kattogni benned valami, hogy oké, akkor nem kellene posztolni, de én mégis szeretnék, akkor mit csináljak? Akkor azt mondom:

Soha ne posztolj más gyerekéről az ő szülőjének hozzájárulása nélkül. Sosem ossz meg bizalmas információkat a gyerekedről. Sosem posztolj olyan gyerekről, aki kiszolgáltatott, sérülékeny helyzetben van.

Sosem posztolj nyilvánosan meztelen vagy félmeztelen, pizsamás vagy fürdőruhás gyerekről.

Ha mindezek után mégis van olyan kép, amit posztolni tudsz, na, akkor posztolj. De csak olyanok láthassák, akik a szűk családhoz tartoznak, és akik tényleg ismerik a gyereket. És még nekik sem posztolj olyan képet vagy történetet, amit nem posztolnál, ha az rólad szólna, vagy te lennél a fotón.

Köszönöm, hogy elolvastad (legalább).

Dr. Gyurkó Szilvia