Mi van azon túl, hogy „imádom őket”, és „hálás vagyok, hogy egészségesek vagyunk”? Mi van azon túl, hogy meghalnék értük, annyira szeretem őket? Vagy inkább, ki van azon túl? Ott lennék valahol… mondjuk, én.

Én, aki egyre gyakrabban kalandozom el, miközben arany színű Playmobil kard után kutatok, „tudod, aminek piros rubin van a fogórészén”. És akkor ott van az orrom előtt, de nem látom, mert épp azt képzelem, milyen lenne, ha valami egzotikus tengerparton homokoznánk inkább, ahol süt a nap és sós illatú a levegő.

Elkalandozom, miközben az ovis adventi vásárra sütöm a második tepsi pogácsát, és a kicsi a lábamba kapaszkodva sír. Közben elképzelek egy kunyhót az erdő közepén, meg forró bögre teákat, és egy nagy meleg takarót, hozzá a kandallóban a tűz ropogását.

Amikor péntek este a boltból hazaballagunk a gyerekekkel, és két lány jön velünk szembe, akkor elképzelem, hogy úgy, mint régen, a barátnőimmel lődörgünk, veszünk egy–két üveg bort, nosztalgiázunk, beszélgetünk, nassolunk vacak kajákat, kedvenc sorozatokat nézünk. Aztán utána hason fekve alszom, míg kipihenten (és/vagy másnaposan) magamtól fel nem ébredek.

Amikor a férjem kilép az ajtón dolgozni, akár napokig vagy hetekig távol lesz tőlünk, gondolatban utánanyúlok, és azt mondom neki: „cseréljünk, cseréljünk,  kérlek, csak egyszer”.

Rosszabb napokon így fantáziálgatok.

Más napokon pedig azt képzelem, hogy a hajadon barátnőim péntek este azt kérdezik maguktól, amikor sétálnak velünk szemben, hogy vajon mikor lesz nekik két ilyen gyönyörű gyerekük.

Lehet, hogy valahol egy nő épp azért sír a kandalló előtt, forró teával a kezében, mert megint elvetélt.

Elképzelem a férjem is, hogy mennyire hiányozhatunk neki, amikor munka után az üres szobában eszi a dobozos kaját, és nincs senki, aki a nyakába ugorjon, hogy most azonnal olvassa a mítoszos könyvet.

De az a nagy büdös helyzet, hogy egyik verzió sem az igazi. Elvágyódni sem jó, és abban sem hiszek, hogy az én gondjaim kisebbek lesznek azáltal, ha másnak rosszabb.

A jelenben kellene egyensúlyban lenni, megélni azt, ami jó, és időben felismerni, ha rossz vágányon vagyunk.

Megtalálni a módját, hogy a lehetőségeken belül teljesüljenek a vágyak, a sajátjaink is.

Annyira el lehet veszni a hétköznapok monotonitásában, hogy közben észre sem vesszük, hogy gáz van, csak amikor már azon kapjuk magunkat, hogy az ajtófélfát rugdossuk dühünkben. Ja, a királyi többes engem takar. Jó hülye voltam, meg is lett az eredménye, zúzódás, sántikálás, nem vagyok normális.

Pedig nem nehezebb nekem, mint egy átlag anyának. Még segítségem is van. De ha minden, azaz tényleg minden arról szól, hogy megfeleljek az anyaszerepnek, akkor egyszer csak az „én” olyan bújócskát kezd játszani, hogy esélyem sincs magamra találni.

Boldog mama, boldog baba… – szokták mondani. Nagy igazság.

Ha nem teszek a saját boldogságomért, annak első körben én iszom meg a levét, aztán pedig a környezetem, hisz üres kannából nincs mit tölteni…

A boldogság nem lehet mások függvénye. Tehát a gyerekeim, a férjem sem lehetnek a boldogságom alapjai, ekkora terhet nem aggathatok a nyakukba kéretlenül, hiszen, ha mégsem vagyok maradéktalanul boldog, az olyan, mintha őket tenném felelőssé.

Csendet szeretnék. Kicsit ne érjen hozzám senki, ne kérjen tőlem senki semmit.

Mégis, miközben ezt írom, felidéződik a gyerekek illata, a férjem biztonságot adó mellkasa, és máris hiányoznak, pedig csak a fürdőszobába jöttem be hajat mosni és dolgozni. És közönség nélkül sírni. Hol a fáradtságtól, tehetetlenségtől, hol a boldogságtól.

Ki érti ezt?! Az anyák… (?)

 Szabó Anna Eszter