Megszámlálhatatlan könyvet olvastam, rengeteg módszert tanultam és gyakoroltam, amikkel a szeretethiányt enyhíteni lehet. Munkám és életem során minden energiámmal arra törekszem, hogy minden gyerek érezhesse azt, hogy ő szerethető, sőt szeretni való. Sokan vagyunk ezzel így.

De minden igyekezetünk, tudásunk, elfogadásunk ellenére tisztában vagyunk azzal is, hogy a kisgyerekkori szülői szeretet soha semmivel nem pótolható teljesen. Csitítható, enyhíthető, csillapítható, de soha nem pótolható.

Azok a gyerekek, akik otthon nem kapják meg azt az érzést, hogy szeretik őket, felnőttkorukban is sokat fognak szenvedni ettől. Nem csak maga a hiány okoz fájdalmat, sokkal több téren befolyásolja az ember életét, mint ahogy azt sokan gondolnák.

Akit nem szeretnek kiskorában, nem tanulja meg szeretni saját magát. Nem tanulja meg becsülni magát, sokkal nehezebben tud kiállni magáért. Akit nem védenek meg kiskorában, sokkal nehezebb feladat lesz számára saját maga védelme, akármennyi idős. Mert, ha gyerekkorában valaki a rossz bánásmódhoz szokik hozzá, a megalázáshoz, a bántáshoz, a határainak megsértéséhez, akkor gyakran fel sem tűnik neki, ha újra számára méltatlan helyzetbe kerül. Hiszen annyira „ismerős, megszokott”. Még leírnom is fáj ezt a mondatot, de gyakran, akit gyerekként rendszeresen bántanak, felnőttként is egy bántó kapcsolatban érzi „otthon” magát. Az az ismerős, a „biztonságos” terep.

Mi történik a gyerekkel, akit nem szeretnek?

Szülőként nemcsak az a felelősségünk, hogy gondoskodjunk a gyerekeink fizikai szükségleteiről és tiszteletben tartsuk személyiségüket, hanem az is, hogy tükörként funkcionáljunk. 

A szülő a gyerek tükrévé válik. A gyerek úgy születik, hogy nem tud magáról semmit, a szülő tekintetéből, reakcióiból, beszédéből, szavaiból tájékozódik, onnan kap információkat saját magáról. Arról, hogy ő szerethető-e, hogy ő rendben van-e. A gyerek a szülői bánásmódból von le következtetéseket magára vonatkozóan.

Ha a szülő nem tudja őt szeretni, nem tudja őt jónak, szerethetőnek, elfogadhatónak látni, azzal eltorzítja a gyerek énképét.

Ilyen esetben a gyerek belenéz a szülői tükörbe, és egy „selejtet”, egy szeretetre nem méltó kis lényt lát benne. Ha egy gyerek nap mint nap ilyen tükörbe kénytelen nézni, képtelen lesz szeretni saját magát. Ha nap, mint nap bántják azok, akiknek szeretniük kellene, vagy olyan kapcsolatokat „keres” öntudatlanul, ahol szintén ebben a bánásmódban részesül, vagy pedig a bántást elsajátítja, és úgy tudja megteremteni a számára ismerős terepet, hogy saját magát bántja. Ez megnyilvánulhat az állandó önostorozásban, amikor is folyamatosan irreális elvárásokat állít maga elé, majd csalódik magában, hibáztatja magát mindenért.

De nem ritkán önsorsrontó életmódot okoz, amelyben az ember sosem él a jó lehetőségekkel, sorozatosan teszi tönkre a kapcsolatait, követi el ugyanazokat a hibákat, megy bele számára bántó helyzetekbe. Az önbántásnak pedig gyakran fizikai megnyilvánulásai is lehetnek, amikor már konkrét sebeket ejt saját magán, illetve az egészségét veszélyezteti.

Az önbántás különféle megnyilvánulásai egy tőről fakadnak, hogy az ember nem tanulta meg szeretni és tisztelni saját magát. Egy olyan tükörbe nézve nőtt fel, ami eltorzította az énképét. Egy olyan tükörbe kellett néznie nap mint nap, amibe fájt belenézni. A tükör ugyanis nem egy szeretetreméltó, tüneményes gyereket mutatott, hanem valami elfogadhatatlant, olyasmit, amiért szégyellnie kellett magát. És ez a szégyen gyakran évtizedeken át kíséri őt.

Messze nem csak arról van szó tehát, hogy akit gyerekként nem szeretnek a szülei, annak van egy pár nehéz éve, picit nehezebb a gyerekkora. A gyerek hisz a szüleinek, ha ők valamilyennek látják őt, akkor azt ő elhiszi, és ezt a képet magáévá teszi. Ez befolyásolja azt, milyennek látja, mennyire tudja tisztelni és elfogadni saját magát.

Saját magunkkal való kapcsolatunk az egész életünket végigkíséri. Ha nem tanuljuk meg magunkat szeretni, könnyen lehet, hogy egész életünkben másoktól várjuk, hogy a szeretethiányunkat csillapítsák, ami gyakran terheli a kapcsolatainkat. A gyerekkori szeretethiányt ugyanis nem pótolhatja soha teljesen egy felnőttkori kapcsolat, sem barátság vagy szerelem. Gyakran csak hosszabb terápiával lehet elérni azt, hogy saját magunkat meg tudjuk szeretni, értékelni, védeni, kiállni magunkért, és onnantól nem terhelik teljesíthetetlen elvárások a kapcsolatainkat.

Semmivé válni

Sok időt töltöttem gyerekek között „beavatottként”. Imádom összerakni a kirakós darabkákat, ahogy az életük mozzanatai összerakódnak a kis lelkükben, ahogy emlékek állnak össze történetekké, szülői reakciók pedig énképpé. Amilyen szép ezt látni egy egészséges szülő-gyerek kapcsolat esetében, épp olyan nehezen megemészthető számomra azoknak a gyerekeknek a sorsa, akiket szüleik nem tudnak szerethetőnek látni. A gyerekekkel való rossz bánásmód talán leggyakoribb formája az énképük torzítása.

Örkény Istvánnak van egy mondata, ami meglehetősen gyomorszájon vágott, mikor először olvastam:

„Az ember hozzákopik a körülményeihez. Akit semmibe vesznek, semmivé válik.” 

Amilyennek a gyerekeinket látjuk, olyannyira hatással van rájuk, hogy beépítik az énképükbe, személyiségükbe, és minél többször hallanak valamit, annál inkább olyanná válnak. A szülői tükör tehát nemcsak úgy hat, hogy olyannak látja magát a gyerek, amilyennek a szülő látja őt, hanem a személyiségét is formálja.

Egy kislány például, akit az apukája gyönyörűnek lát, és ezt szépen ki is fejezi, ragyogni fog, akkor is, ha messze nem ő a világ legszebb kislánya, és a ragyogásától csak szépül.

Egy fiú, akinek az apukája (az „erős férfi”) elismeri, amit csinál, amit bütyköl, szerel, rajzol, ügyködik, hiába ügyetlenebb még a felnőtt férfiaknál, az apa elismerésétől csak egyre ügyesebb és kompetensebb lesz.

Az a gyerek, akit a szülei rossznak látnak, és ezt hangoztatják is, egyre többször fog rosszalkodni, hiszen ő úgyis „rossz”.

Az a gyerek, akit ügyetlennek neveznek, annyira fog izgulni egy-egy helyzetben, annyira görcsösen meg akar felelni, hogy ettől a görcstől valóban ügyetlenebb is lesz.

Előfordul, hogy egy szülő betegeskedőnek látja az amúgy egészséges gyerekét. A gyerekkel folyamatosan úgy bánik, mintha beteg lenne, félti, óvja olyan dolgoktól, amiktől egészséges gyerekeket nem indokolt védeni. Pátyolgatja, gyógyítgatja, minden apró tünetére hirtelen felnagyított reakciókat ad, amivel a gyereket megijeszti. A gyerek pedig, ha mindig betegként kezelik, előbb-utóbb tényleg betegeskedővé válik.

Az a gyerek, akin átnéznek, akire nem figyelnek, akit észre sem vesznek, könnyen átlátszóvá, észrevehetetlenné válik.

Ha egy anya, egy szülő a gyerekében gyönyörködni tud, és elfogadja minden tulajdonságát, akkor ki tud kerekedni a személyisége, a legtöbbet tudja kihozni magából. A szülői szeretet messze túlmutat a gondoskodáson, a főzésen, a tiszta ruhákon, a tanulásban való segítésen.

A szülői szeretet – és annak hiánya is hatással van az egész életünkre

A szülői tükör nemcsak erősen hat a gyerek énképére, hanem önbeteljesítő jóslatként is működik. Ha egy gyerekben gyönyörködnek a szülei, az nemcsak a gyerekkorát teszi széppé, hanem az önbecsülését alapozza meg, ami pedig az egész életét könnyíti és pozitívan befolyásolja. Szülőként a legtöbbet azzal adhatunk gyerekeinknek, ha olyan tükröt tudunk mutatni neki, amibe öröm belenézni.

Sebestyén Eszter