Mikor?

Amikor egy pár összeházasodik, azonnal megkérdezik tőlük, mikor jön a baba. Ha a baba megfogan, akkor az a következő kérdés, hogy mikor lesz kész a szobája, megvan-e már a tökéletes családi ház kerttel, az udvarban kutyával? Ha megszületett, azt kérdezik, mikor jön a következő? Majd jön a „mit tud már”? „Forog már, kúszik, mászik, jár babaúszásra? Még mindig nem beszél? Csináljátok a fejlesztő feladatokat? Szókincsfejlesztés, mozgásfejlesztés? Mikor fog már járni, mikor lesz szobatiszta? Kinéztétek már neki a bölcsit/ovit? Angolul beszél már? Ha most elkezdené, sokkal fogékonyabb lenne rá az agya.”

Amint ovis lesz, egyből elkezdjük felkészíteni az iskolára. Az alsósokat a felsőre, a felsősöket a középiskolára, a középiskolásokat az egyetemre. „Tizenkét évesen évesen tudja már, milyen irányba fog továbbtanulni? Tizenöt évesen már, ugye, megvan az első nyelvvizsgája? Júliusban elkezd felkészülni a szeptemberre? Milyen ciki lenne, ha mindent elfelejtene. Amikor kamaszodik, ne lazsáljon, hanem készüljön a jövőjére! Micsoda link alak lesz, ha nem tanulja meg időben a kitartást, szorgalmat, felelősségvállalást, és a kötelességeit”. Az egyetemi, főiskolai évei alatt kezdjen el dolgozni, hogy felkészüljön a felnőtt életre. Ha lesz párkapcsolata, készüljön fel a szülőségre. Ha szülő lesz, gondolkodjon előre, a jövőre, készüljön fel a gyerek kamaszkorára, mert ugye „kis gyerek, kis gond, nagy gyerek, nagy gond”. És mikor már van gyerekünk, kutyakötelességünk elkezdeni őt is felkészíteni az életre.

A kérdés csak az, hogy hol marad az élet?

Az állandó rohanásban, jövőre való felkészülésben mikor élünk? Mikor van az, amikor annak a korszaknak a szépségeit és nehézségeit éljük meg, amelyikben éppen élünk? Nem vesszük észre, hogy a nagy sietségben éppen élni felejtünk el? Biztos, hogy erre akarjuk tanítani a gyerekeinket?

A kisbaba

A kisbabának egyetlen dologra van szüksége, az anyukájára. Vagy az apukájára, vagy egy olyan személyre, aki gondozza őt szeretetben, melegségben, érti a jelzéseit, és figyel rájuk. Egy egészséges csecsemőnek még nincs szüksége fejlesztésre, kortársakra. Amíg csecsemő, sokkal inkább az időtlenségre van szüksége, amíg az ő ritmusa kialakul, és a biztonságérzetéhez az kell, hogy ez a ritmus tiszteletben legyen tartva. A maga ritmusában fog elkezdeni forogni, kúszni, mászni, beszélni, járni. Természetesen, ha valami elmaradást látunk, azzal foglalkozni kell, és előfordul, hogy mozgásfejlesztés, korai fejlesztés szükséges hozzá. De normál esetben semmi szükség nincs arra, hogy állandóan siettessük, és fölöslegesen borítsuk fel a napjait, hogy percre pontosan odaérjünk egyik fejlesztésre a másik után.

Az óvodás

Egy óvodás gyereknek a játékra van szüksége. A játékkal él, játékkal fejezi ki magát, játékkal fejlődik a mozgása, a beszéde, játékkal utánoz, játékkal dolgozza fel az élményeit. Ha hagyjuk szabadon játszani (nem fejlesztve), felkészül magától arra, amire kell. Helyre rakja magában a dolgokat. A szabad játékon keresztül érez, gondolkodik, gyakorol, tanul és felkészül.

Az iskolás

Az iskolás gyerek csupán annyira vágyik, hogy a tudásszomja kapjon kellő táptalajt. Hadd mélyülhessen el valamiben, ami érdekli, hadd érezhesse, ahogy napról napra ügyesedik, és egyre több mindenben válik kompetenssé. Ha a tudásszomját a rohanással és a túl magas elvárásokkal nem öljük ki, akkor egész egyszerűen viszi előre. Szívja magába az információkat, egyre nagyobbá, érettebbé válik, és szinte magától, fokozatosan felkészül a felsős elvárásokra. Muszáj az átmenetet meghagyni, a fokozatosságra törekedni, és nem elsős korában elkezdeni felkészíteni az ötödikre. Muszáj még gyereknek hagyni, muszáj szabadidőt biztosítani neki, és így maguktól megérnek a dolgok.

A kamasz

A kamasz gyereknek szüksége van a lézengésre, a kortársakra, a semmittevésre. Annyi mindennel kell megküzdenie egyszerre, helyére kell tennie az egész világot a fejében, el kell távolodnia a szüleitől, és meg kell találnia a saját identitását. Lehetetlen ezt úgy megtenni, hogy közben azt várjuk tőle: állandóan viselkedjen felnőtt módjára, és készüljön a felnőtt életre. Nem tud óriási felelősségekkel megküzdeni ebben a korban, és nem is kell neki. Ha nem siettetjük, hagyjuk, hogy lézengjen, semmit tegyen, olvasgasson, vagy csak bömböltesse a zenét, találkozgasson a barátaival, akkor is túl lesz a kamaszkoron. Akkor fog tudni felelősséget vállalni, akkor fog tudni szembenézni a kötelességeivel felnőttkorában, ha kamaszként hagyjuk, hogy azt tegye, ami a dolga. Aludjon sokat, szakadjon el, váljon le, szülessen újjá, találja meg saját magát. Így tud felkészülni a felnőttségre.

Nem csak a gyerekeinknek adnánk hatalmas ajándékot azzal, ha hagynánk őket mindig abban a korban, amelyikben vannak.

Az egész családi légkör rengeteg feszültségtől szabadulhat meg, ha velük együtt magunkat is békén hagyjuk. Ha el tudnánk engedni a fülünk mellett ezeket a sürgető megjegyzéseket, és egyszerűen „csak úgy lennénk” abban az életszakaszban, amelyikben éppen vagyunk. Ha nem stresszeltetnénk magunkat állandóan a következő felvonásokon, megszabadulhatnánk a családi konfliktusforrások nagy részétől.

Ha mindig rohanunk, és folyton felkészítjük a gyerekeinket és magunkat egy következő életszakaszra, a három legfontosabb dologtól fosztjuk meg magunkat, és egymást. Nem hagyunk teret és időt azoknak a szükségleteknek, ami az éppen aktuális életszakaszához elengedhetetlenek. A nagy rohanásban pedig nem jutunk levegőhöz. Tér, idő, és levegő nélkül pedig lehetetlen fejlődni.

Ha minden életkornak a szépségeitől megfosztjuk magunkat, vagy lecsippentünk belőlük valamennyit a felkészülés kedvéért, állandó hiányérzetünk lesz. És ezt a hiányt cipelhetjük magunkkal életünk végéig…

Sebestyén Eszter