Mellesleg

Elég annyit mondanom, hogy „szoptatás étteremben”, és a két tábor tüdejének legmélyéről indított üvöltés közepette fogja letépni a fejemet a helyéről, hogy ízlésének és hitvallásának megfelelően hozzám vágja, hogy

a.) Ott szoptatok, ahol akarok, vagy

b.) Jogom van kussban és másodlagos nemi jellegek látványa nélkül nyugalomban enni egy étteremben.

Az esetek szomorúan nagy részében itt és így kezdődik, és ugyanígy fejeződik be egy „vita” arról, hogy a kisgyerekesek és a gyerektelenek hogyan alkalmazkodjanak egymáshoz bárhol és bármikor. Klasszikusan csodálatos felállás, ráadásul mindenkinek igaza van, ha csak a saját szemszögéből nézi a helyzetet. Tehát nem marad más, mint vagy a háború, vagy a kultúremberek sajátos eszközrendszere, az úgynevezett empátia – gondolkodás, megegyezés szentháromság, avagy a kérdés szokásjogon alapuló civilizált megoldási kísérlete.

Akkor merre az előre?

Előrebocsátom, nem lesz általános győztes a cikk végén, sőt lelövöm a poént, az lesz a végeredmény, hogy a szélsőségek nem jók, a kompromisszum viszont igen. Öt hónapos a kisebbik gyerekem, mégsem gondolom úgy, hogy illik nekünk egy jellemzően romantikus étteremben úgy vacsorázni, hogy a kölyök visít, bekakál, meg hangosakat rottyant, asszony előrántja „a nemzet csecsét”, babakocsival székeket borogatunk, az elégedetlenkedőket lefejeljük, és mindenkinek megengedjük, hogy kussoljon, mert nekünk a gyerekre hivatkozva jogunkban áll lerombolni más éttermi programját.

Én ugyanis – kövezzen meg bárki – abban hiszek, hogy az élethelyzetek jelentős részében igenis van mindenki számára elfogadható kompromisszum.

Természetesen nem viselném el, hogy ne engedjenek leülni csak azért, mert gyerekkel vagyok. Ahogy azt sem hagynám, hogy a feleségem megalázó helyzetbe kerüljön csak azért, mert szoptatnia kell/szeretne, hiszen a szoptatásról is úgy gondolkodom, hogy az minden anyának joga bárhol, bármikor igény szerint. Senkinek sincs joga rászólni, pont. De alkalmazkodni a környezethez/többiekhez normális ember módjára, elővenni egy kendőt, átülni egy sarokba tíz percre, vagy üvöltő gyerekkel távozni, amíg megnyugszik – ezek szerintem nem túlzó kérések, irreális elvárások velünk szemben.

Nekem ez ugyanis nem a gyerekről vagy a feleségemről szól. Hanem arról, hogy nem csinálunk bármit bárhol csak azért, mert az az emberi jogunk adott esetben.

Az adott jog szerinti lehetőség nem felhívást jelent arra, hogy feltétlenül csináld. Azt jelenti, hogy nem tilthatja meg neked senki.

De jelenti azt is, hogy közösen kitaláljuk a módját annak, hogy csinálni tudd, és akkor mindenki úgy csinálja majd.

Van megoldás

Az együttélés közösségekben azt jelenti számomra, hogy egyikünk sem erőlteti rá a saját életének sajátosságait a másikra, hanem megállapodunk a civilizált együttélés szabályai szerint. Azaz: nem a szoptatásról szól a dolog, hanem arról, hogy figyelünk egymásra.

Szentül hiszem, hogy van megoldás arra, hogy kisgyerekekkel az ember ne érezze magát kirekesztve, és aki nem akar gyerekzsivajban lenni, az se legyen rákényszerítve.

Ehhez mindenki részéről figyelem, figyelmesség, empátia, érzékenység szükséges. Tudom, hogy ez néha nagyobb elvárás, mintha tripla szaltó lenne a feltétel, de nem az. Először is mindenkinek el kell felejteni ezt a „CSAK ÉN” típusú agresszív hozzáállást, amelyik arról szól, hogy leszarod, mi, ki és hogyan van körülötted, te „csak azért is” érvényesíted a jogaidat, aztán meg fel vagy háborodva, ha szóvá teszi bárki.

Igen, konkrétan is ki merem jelenteni, ne menj az egyéves gyerekeddel komolyzenei hangversenyre, mert ott az a szokás, hogy csend van a nézőtéren. És egy 800 fős koncertteremben 797 ember élménye fontosabb, mint egy problémás családé. Igen, légyszi, ha gálavacsorán ülünk, akkor a kicsit vidd el azonnal tisztába tenni, mert nem való, hogy abban a szagban kelljen mindenkinek enni, mert neked jogaid vannak. És igen, ne vidd moziba a másfél éves gyerekedet. Szerintem amúgy is káros neki az a szörnyen erős hang és fény, és bizony, amíg egy hat–nyolc éves gyereket meg lehet nyugtatni suttogva gyorsan, ha felzaklatja egy jelenet, egy kicsi 45 perces zokogása tönkreteszi a többiek élményét.  

Ugyanakkor bizony olyan éttermet fogok választani, ami gyerekbarát, ami gondol ránk, ahol van normális pelenkázó a vécében (és milyen csoda lenne, ha elkezdenének a férfi vécében is megjelenni!). Olyan helyet választok, ahol elférünk babakocsival, ahol nem üvölt a zene. És igenis elvárom, hogy plázától parkolóig, járdától parkig úgy legyen megépítve, kialakítva, hogy elférjünk babakocsival. Hogy legyen hely tisztába tenni, legyen hely megszoptatni, és ez ne csak egy kifejezetten gyerekes étteremben legyen elérhető, hanem hivatalban, plázában, sétahajón, azaz szinte mindenhol, ahol megfordulunk gyerekkel.

Nem kívánom magam kirekesztve érezni azért, mert babázunk. Nem kívánok lemondani a múzeumról és közösségi élményekről.

És főleg az anyák nevében kérem ki magamnak, hogy amikor végre ki tudnának szabadulni otthonról, akkor is bármilyen program esetén a lehetséges helyszínek jelentős részéről le kell, hogy mondjanak, mert „sajnos nem gyerekbarát”. Ez vállalhatatlan.

Ahogyan az is, hogy bárki odajöjjön, és megszólítsa, sőt felszólítsa a feleségemet, ha egy kendő alatt vagy egy csendes sarokban diszkréten és kulturáltan szoptat. Ne merjen minket senki utasítgatni, kinézni, házirendre meg egyéb nevetségesen hazug szabályokra hivatkozni, mert nincs ilyen. Pláne ne hidd megoldásnak azt, kedves biztonsági őr barátom, hogy négy emelettel feljebb van egy iroda, ahol van egy kulcs, amit majd lehoz akár 20 percen belül egy kolléga az addigra éhségtől tajtékzó gyerekem és elcsigázott feleségem számára, hogy egy büdös, ocsmány másfél négyzetméteres takarítószer raktárban egy vödrön ülve szoptasson.

Nota bene

Mint azt a legelején leszögeztem, nincsenek univerzális megoldások, mert nincsenek általánosan elfogadott „szabályok” arról, hogy mi számít hangosnak, zavarónak, büdösnek vagy taszítónak. Nincs arról szabálykönyv, hogy a kulturált viselkedésnek mik a precíz paraméterei. Bunkók pedig gyerekkel és anélkül is lesznek. Így aztán nem tudok mást sem javasolni, sem kérni, minthogy teremtsük meg a kisgyerekes létezés kulturált feltételeit.

Igen, lehessen a kicsit átöltöztetni, etetni, akár altatni normál körülmények között az otthonunkon kívül is.

Nem követelem ezt minden pincében lévő kocsmától, de ne legyen ez hatalmas ajándék, meg kivételes lehetőség. Legyen ez az általános. Cserébe elvárható, hogy a kisgyerekes családok is alkalmazkodjanak a többiekhez, és ne a habzó szájú „csakazértis” hozzáállást nyomják, hanem vegyék figyelembe, hol vannak, hányan és milyen körülmények között.

És akkor – csodák csodájára – mindenkinek jobb lesz a napja, könnyebb és szebb lesz minden alkalom, amikor egymással, egymás mellett létezünk. Veszíteni nem nagyon lehet vele, nyerni viszont mindenki hatalmasat tudna a dolgon. Felterjesztem ezért általános megfontolásra. Hátha…

 Doffek Gábor