Tizenkét éves korom óta tudom, hogy „baj van velem”

Nem vagyok átlagos, érettebb vagyok a koromnál. Tizenkét éves korom óta tudom, hogy baj van, amit ma már nevén tudok nevezni: bipoláris depresszió. Kurva szar betegség. Utálom. Tizenkét évesen fingom sem volt arról, hogy ilyen létezik, de felnőtt fejjel visszagondolva, tudom, hogy már akkor is az volt, és a tünetek szépen jelentkeztek is: levert voltam, állandóan aludni akartam, pihenni, ami miatt persze a környezetem lustának titulált.

Dühkitöréseim voltak, vagdostam magam, sírtam, meg akartam halni

Majd jött a boldog periódus, amikor állandóan a központban volta, pörögtem, és olykor bajba is keveredtem, hisz ilyenkor meggondolatlanul cselekszik az ember. Senki sem vette észre, hogy baj van, egyedül én tudtam és éreztem. Könyörögtem a szüleimnek, hogy vigyenek el, de ők ezeket a kamaszkor számlájára írták. Szenvedtem.

Kurva szar érzés, amikor nem értenek meg és nem fogadnak el, és ezért a mai napig, egy részem, a gyermeki, sértett részem neheztel.

Tizennyolc évesen saját magam hívtam fel egy gyermekkórház pszichiátriáját

Azonnal gyógyszeres kezelésbe részesítettek, de még mindig nem tudtam, hogy igazából mi a bajom. Majd, egy-két hónappal később, pár napra a pszichiátriára kerültem. Ott egy gyors teszt elvégezése után a zárójelentésben megírták: „mániás depresszió”!

Tudtam, igazam volt, csesszétek meg!!! Beteg vagyok. Igen, ez egy létező betegség. De ezek után sem hitték és fogadták el a kész tényeket.

Nem néztek utána, és nem tanultak a hibáikból sem. Úgy kezeltek, sőt még a mai napig is néha úgy kezelnek, mint egy gyereket, egy lázadó tinit.

A fotón a szerző látható

Hogy melyik a legrosszabb periódus?

Talán amikor iszonyatosan boldog vagyok és felhangolt. Olyankor képes lennék megváltani az egész világot. Ilyenkor úgy érzem, hatalmas erőkkel birok, és semmi sem állíthat meg, de ez az a periódus, amiből pillanatok alatt kerülök padlóra.

Elég egy rossz szó, és egyből magam alatt vagyok.

Sokszor van, hogy a felhangolt állapotom miatt ítélnek el, szólnak be, hogy mit fontoskodom, miért pörgök, stb., pedig „öntudatlanul” teszem mindezeket, és ez akkor, abban a pillanatban iszonyatosan tud fájni, hiszen egy olyan dolog alapján ítélnek meg, ami nem én vagyok.

Igen, szedek gyógyszert

Tudod, milyen szar, amikor egy napon belül többször jönnek elő a fázisok??? Amikor még reggel azon gondolkodom, hogy mi a francnak is élek, majd később azon jár az agyam, hogy mit is vegyek fel az aznapi csajos estére? Kurvára megterhel, és nagyon fárasztóak ezek az intenzív váltakozások. Persze, már mondták azt is, hogy ha ideges vagyok, akkor számoljak el tízig, és minden rendben lesz…

Hát, a nagy frászt! Majd ha te is, a konyhakéssel a kezedben bőgsz, és azon gondolkozol, hogy a karodon, vagy a combodon hagyj-e nyomot a fájdalmaidnak (magyarul, falcolod magad), akkor majd megnézem, hogy ki a fene fog tízig számolgatni.

Próbáltam gyógyszerek nélkül élni, de annak sírás lett a vége…

Van az a pont, amikor nem lehet elkerülni a gyógyszeres kezelést, és nem, én még nem találkoztam gyógyszerfüggő bipolárissal, és talán, mert egyikünknek sem az a célja, hogy a gyógyszeres dobozainkkal együtt temessenek el. Próbálok meditálni, és mivel zenész vagyok, ezért a zene is, mint egy fajta terápia, része az életemnek. Öngyógyítom magam.

Most 22 éves vagyok, egyetemista, boldog párkapcsolatban élek

Sajnos a depressziót nem tudtam teljesen legyőzni, és még mindig napokra, vagy akár hetekre is meg tudja keseríteni az életemet.

Haragszom a családomra, környezetemre, hogy a mai napig nem fogadtak el, nem beszélünk rólam és a betegségemről, hogy adott esetben miért vagyok ilyen, vagy olyan.

Neheztelek a világra, hogy a depressziósokkal néha úgy bánnak, mint a leprásokkal, és haragszom a tudatlan emberekre, akik olykor-olykor viccet űznek a betegségemből, vagy csak ítélkeznek, hogy „miért is kell nekem orvoshoz járnom”.

Miért nincs több empátia?

Miért nem tudjuk magunkat a másik helyzetébe beleképzelni? Miért kell ítélkezni? Tudjátok, hányszor ítéltek és ítélnek meg a viselkedésem alapján? Pedig rohadtul nem tudják, hogy akkor épp milyen hullámvölgyben vagyok.

Bipoláris depressziós vagyok, és segíteni akarok abban, hogy a világ elfogadja a depressziós embereket, mert tudom, hogy nem könnyű az élet velük, de nem is lehetetlen.

…Hogy miért írom le és osztom meg veletek a fél életem? Mert felvállalom magam és a betegségem, és több figyelmet szeretnék a mentális betegséggel küzdőknek.

Több empátiát, elfogadást, és ami a legfontosabb: több segítséget.

Köszönöm!

Ui.: Te fel mered vállalni magad?

Kiss Adrienn

Kiemelt képünk illusztráció