–

Huszonegy éves vagyok, és bipoláris zavarral, valamint erős depresszióval diagnosztizáltak öt hónappal ezelőtt. Előtte évekig nem tudtam, mi a bajom. 

Ha jól emlékszem, 14-15 éves lehettem, amikor először éreztem, hogy nincs rendben velem valami, túl sok a szorongás, a szomorúság, az önutálat bennem. Túl sok a félelmetes, rossz gondolat. Az évek során ezeket a gondolatokat tettek is követték. Arra lettem figyelmes, hogy a lelki fájdalmamon enyhítenek a fizikai fájdalmak. Tudom, ez a mondat eléggé sablonosnak hat, pláne azok számára, akik nem érintettek. Persze akkoriban még én is azt mondtam magamnak, „ez csak a kamaszkor majd jobb lesz”. A belső szenvedésem vagy csillapodott, vagy erősödött.

De valójában sosem múlt el, mindig ott rejtőzött bennem, és készen állt arra, hogy összetörjön.

Elmúlt a kamaszkor, de egyre rosszabb lett minden. A mindennapjaim része, hogy szorongok ismeretlenek között, az utcán lehajtott fejjel közlekedem, vagy a telefonomba bújok remélve, hogy valójában észre sem vesznek.  Amikor új városba költöztem a főiskola miatt két évre, viszonylag stagnált az állapotom. Sok emberrel ismerkedtem meg, sok volt a pozitív megerősítés, és a az életvidám emberek társasága engem is kicsit életvidámabbá tett. Valójában pár hozzám közel álló emberen kívül sosem tudta senki, milyen vagyok, mi megy végbe bennem. Mondhatni, „az álcázás mestere vagyok” ezen a téren. 

A két év hamar eltelt. Hazaköltöztem, és ezzel megszűntek a végtelen nevetések, bulizások, és jöttek a szürke hétköznapok. 2017 nyarán mindenki, aki csak rám nézett, azt hihette, minden rendben velem. Dolgoztam, délutánonként pedig folyton mentem valahova a barátaimmal. Sosem volt megállás még hét közben sem, megesett, hogy három óra alvás után mentem be dolgozni. Nevettünk, minden időnket együtt töltöttük, egy családnak éreztük magunkat. Persze ők hamar észrevették, hogy valami megint nincs velem rendben, és csak megjátszom néha a mosolyt. Azt mondták, sokszor látták a szememben, hogy nagy bajban vagyok. Volt, amikor nevetve távoztam a szobából, majd amikor pár perc múlva visszatértem a társasághoz, úgy éreztem, hogy mégis inkább meg akarok halni. Ekkoriban volt az első pánikrohamom is pár barátom szeme láttára. Sajnáltam őket, hogy el kell viselniük.

Nyár végére a szorongás és a depresszió teljesen úrrá lett rajtam, mindenkiben a rosszat láttam, és a barátaimat is sorban ellöktem magam mellől. Mára már nem is beszélek velük, pedig kamaszkorom óta az ő társaságuk volt a biztos menekülési pont számomra. De akkor azt éreztem, jobb, ha békén hagynak, és különben is, minek élek?! Nem akartam élni, egyre jobban átadtam magam a szenvedésnek, és amit olyan sokszor elfojtottam már, most nem akartam.

Engedtem, hogy a fájdalom irányítson, és uraljon. 

Végül rájöttem, ez így nem mehet tovább, húztam évekig, de kimondtam végre hangosan is: szakember segítségére van szükségem. Így hát felkerestem a kórházat, és kértem egy időpontot. Természetesen egy hónapot várnom kellett, és az ügyintéző hölggyel is érdekesen alakult a beszélgetésem: 

– Jól van? 

– Tessék?!

– Azt kérdeztem, minden rendben van-e?

– Ha rendben lennék, nem kérnék most időpontot.

Aztán eljött végre a nap. Hosszas beszélgetés, és a tesztek kitöltése után a doktornő azt állapította meg, hogy bipoláris zavarom van, majd elmagyarázta, mit is jelent ez pontosan, és ekkor minden világossá vált számomra. A beteg számra az élet olyan mintha egy hullámvasúton ülne, a hangulatai olyan mértében ingadoznak. Valamint esetemben ehhez egy erős depresszió is társul, ezáltal a hangulati skálám rossztól-jóig ingadozik, kihagyva az igazi boldogság érzetét. Havonta egy beszélgetésre kell járnom, hangulatnaplót vezetnem, amiben jól láthatók, hogy egy nap alatt is mennyit ingadozik a kedvem (erre sokszor mondom, hogy „nem volt hangulatom írni bele”). Kétféle gyógyszert szedek: hangulatstabilizátort és hangulatjavítót. Ezek vagy segítenek, vagy nem. Vannak napok, amikor sokkal jobban érzem magam, de a doktornő is azt mondta: „sajnálom, nem mondhatom azt, hogy minden rendben lesz, hiszen ahhoz egy új kezdet kéne”.  

A pszichiátria. Igen-igen tudom, most az emberek többsége mire gondol, és mit képzel el. Én is így voltam vele sokáig, ezért sem akartam menni. Mindig azt mondtam „aha, persze, majd én is kattantnak tűnök”. Ez kérem, a vak ítélkezés. Persze én nem látok mindent, nem kellett befeküdnöm, nem kell ott pár óránál többet eltöltenem, ezért erről a részéről nem is írhatok semmit. Az első alkalommal teljesen megdöbbentem, jól szituált, szép, fiatal nők vártak ott, ahol én is, és mosolyogva köszöntöttek. A további alkalmakon is olyan emberekkel találkoztam, akikről nem mondaná meg senki, hogy komoly problémákkal küzdenek. Legyen szó az előbb említett nőkről, idős, kedves hölgyekről, komoly férfiakról vagy korombeli lányokról, akik zavartan nyomkodják a telefont várakozás közben. Az elején komolyan feszélyezve éreztem magam, amikor odamentem, mára ez elmúlt. 

Mindenkit tisztelek, és erősnek tartok, aki ráveszi magát arra, hogy elmenjen. Mert tudom, hogy nem egyszerű belátni, de ha menni kell, akkor menni kell, és nem szabad szégyellni. 

A végére pedig egy tanács, amit én is megfogadtam, és nem bánom, hogy így tettem: Ha felteszed magadnak a kérdést, hogy elmenj-e pszichiáterhez, akkor már ott is a válasz, hogy IGEN, és ne halogasd. Aki felteszi magának ezt a kérdést, az belátja, hogy segítségre van szüksége.

 K. Dzs.

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/KatarzynaBialasiewicz