–

…De ez nem volt mindig így

Most is, ahogy gépelek, akarva-akaratlanul a bal karomra téved a pillantásom: amúgy sima, szép bőröm itt göröngyös, összevissza szabdalt, régi, csúnyán beforrt sebhelyekkel tarkított. Számomra ez teljesen természetes. A saját, néhol hájas, néhol szőrös, néhol enyhén narancsbőrös testem része. Sosem fogok megfelelni korunk szépségideáljának, rég elengedtem a magazinok szanaszéjjel retusált címlaplányainak nyomasztását, és nem hiszem el egyik szuperkozmetikum izzadságszagú reklámját sem.

Sebhelyek a testemen

Aki ismer és/vagy szeret engem, az a sebhelyeimmel együtt ismer és/vagy szeret (ezekből a sebhelyekből jutott pár a vállaimra, a lábaimra és a hasamra is, de azok szebben gyógyultak, így senki nem szokta észrevenni őket), de azok, akik először találkoznak velem, bizony eléggé meg szoktak hökkenni a karom látványán.

És ha csak meglepődnének! De a többség abszolút korrektnek érzi, hogy nagyjából a bemutatkozást követő percben megkérdezze, hogy:

„Azok meg mik ott a karodon?” „Veled meg mi történt, hogy ilyen lett a kezed?”

Ilyenkor szoktam hazudozni. „Megvadult a macska, beleakadtam a kerítésbe”, ilyesmik. Sokan elhiszik, mert el akarják hinni.

Ugyanis nagyon nehéz azzal szembesülni, hogy a világ nem fekete-fehér, hogy nem mind lehetünk boldogok és elégedettek magunkkal és az életünkkel, és sokaknak még nehezebbé teszi ezt az egészet, hogy egy fiatal, mosolygós, relatíve csinos fiatal nő (ez lennék most én) szembesíti őket a valósággal.

Öncsonkítás

Miután túlestünk a kínos részen, és az emberek már nem a karomra fókuszálnak, gyakran eszembe jut, milyen is volt, amikor annyira mélyre süppedtem a depresszióba és a kétségbeesésbe, hogy nem láttam más kiutat, csak az öncsonkítást, amit egyébként önsebzésnek vagy autoagressziónak is neveznek nálam sokkal okosabb emberek.

Az első alkalomnál úgy 15 éves lehettem.

Aktívan versenysportoltam, mellette elég jó tanuló is voltam, igyekeztem tartani a súlyom (63 kilónak vagy kevesebb kellett lennem, most 100 vagyok), és elég nagy volt rajtam a nyomás, hogy mindenben szuperül teljesítsek. A szüleim nem szarral gurigáztak, éreztették velem, hogy jó lenne, ha minden versenyen dobogós lennék, és az iskolai átlagom is elérné a 4,7-et. Ezzel boldogultam is úgy-ahogy, de aztán szerelmes lettem, és a srác, akit kiszemeltem magamnak, nagyjából csak addig kacérkodott velem, amíg nem talált magának egy nálam csinosabb lányt.

Hetekig zokogtam

A srác – olaj a tűzre! – verset írt nekem, aztán mikor sem a barátokkal való lelkizés, sem a naplóírás, sem a sírás nem segített, és elviselhetetlennek éreztem a fájdalmat, amit az összetört szív okozott, megragadtam az első eszközt, amit az íróasztalomon találtam, egy ollót – és megvágtam vele magam.

A perzselő fájdalom, amit az olló okozott, éreztette velem, hogy bármi is történt, még élek, és érezhetek mást is, mint szívfájdalmat.

Ez biztosan hülyén hangzik, de számomra akkor bizony ezt jelentette. A vér felitatása, a sebek fertőtlenítése, ragtapasz keresgélése – ezekre a percekre sikerült kizökkennem a szerelmi gyászból, és ez rengeteget segített. Legalábbis akkor ezt hittem. Így indult az én cirka tízéves történetem: az egyik főszereplő én voltam, a másik pedig a depresszióm.

Betegség?

Az önsebzők többnyire valamilyen negatív dolog, érzés, élethelyzet elől menekülnek ebbe a cselekvésbe, és nagyobb valószínűséggel lesznek öngyilkosok, mint átlagos embertársaik. Én sosem gondoltam magam betegnek emiatt.

Számomra ez is csak egy módja volt a feszültség levezetésének, ahogy néha a sport is.

Szerelmi bánat, később húzós egyetemi vizsgaidőszakok: mind-mind olyan helyzetekhez vezettek, mint az előbbiekben vázolt ollós jelenet.

Csak idővel kések és borotvapengék is bejöttek a képbe.

Azok, akik látták a friss sebeimet (pedig megpróbáltam elrejteni őket), tehetetlenek voltak. És frusztráltak. Anyám azt vágta a fejemhez, hogy „menjek pszichológushoz, ha ennyire nem tudok mit kezdeni magammal”. Ez akkor nagyon fájt és dühített – de ma már tudom, a tehetetlenségéből adódó frusztrációját vezette le rajtam.

Tabu

Ez a jelenség – mármint az öncsonkítás – ugyanis bár nagyon gyakori Magyarországon (is), még mindig tabunak számít, az arányáról nincsenek pontos adatok. Az esetek jó része rejtve marad, az eredményeket pedig befolyásolja, hogy mit tekintenek önsértésnek, illetve az aktuális, rendszeres önbántást vizsgálják-e, vagy az életprevalenciát (vagyis hogy az illető életében már csinált-e ilyet).

Egy 2008-as európai felmérésben több mint 30 ezer 15-16 évest vizsgálva az életprevalencia kettő és tizenhét százalék között mozgott; a lányok körében volt magasabb az arány. Brit kutatások szerint a tizenegy és huszonöt év közötti népesség tíz százaléka érintett valamilyen önsebző aktusban.

Telis-tele voltam szorongással, és néha dühvel is

Pláne a kamaszkorom vége felé, amikor már szerettem volna önállósodni, de a családom továbbra is kisgyerekként kezelt (ezen azóta is dolgozunk, nehezen dolgozzák fel, hogy már nem szólhatnak bele mindenbe) – és

minden, de minden negativitást kiadtam magamból, amikor a saját testem ellen fordultam.

Fordulópont

A fordulópont akkor jött el, mikor kirúgtak az egyetemről egy – sokadik nekifutásra sem teljesített – vizsga miatt. Én magam voltam a nagybetűs, megtestesült Kudarc, és már abban sem voltam biztos, hogy van értelme élnem, hiszen diploma nélkül nem lesz jó munkám, jó munka nélkül nem lesz klassz életem… legalábbis otthon mindig ezt hallgattam.

Annyira mélyen megvágtam az alkaromat, hogy láttam, ahogy a szétnyílt bőr alatt ott lüktet az ütőerem. A párom azonnal a segítségemre sietett, pedig azt hittem, ennek hatására ő is kidob majd.

Nem kiabált velem és nem hülyézett le, mint addig elég sokan, és a csendes, megértő szeretete hatására lassan ráébredtem, hogy egyrészt semmi, de semmi értelme megvagdosnom magam, másrészt a diploma semmire sem biztosíték.

Öt éve nem vágom magam

Rengeteg beszélgetés, sírás, és önfelfedezés kellett ezután, de már úgy öt éve nem vágom meg magam. A depresszió rám tör néha, és ilyenkor nagyon nagy a kísértés, de valahogy mindig sikerül lebeszélnem magam arról, hogy újra ollót/kést/pengét ragadjak.

Pszichológusnál is jártam, de azt érzem, vagy ő volt nagyon béna, vagy én nem voltam fogékony a technikáira – mindenesetre azt gondolom, hogy

folyamatosan fejlődnöm kell az önelfogadás terén, és még évekig dolgozhatok magamon, a múltam megértésén és elfogadásán, valamint a jelenem formálásán.

És hogy miért írtam le mindezt ennyire őszintén?

Mert túl sok a közöny és az arrogancia kicsiny hazánkban, és elég kevés az őszintén empatikus emberek száma. Ha legközelebb összevagdalt karú/labú/oldalú embert látsz, ne támadd le egyből a kérdésekkel, még akkor se, ha kíváncsiság és jó szándék vezérel!

Nem tudhatod, milyen lelki sebeket tépsz fel így a másikban.

Társaságban, tömegközlekedési eszközön, kocsmában pláne ne érdeklődj! Saját tapasztalatból mondom, hogy ha már megnyílnék valakinek a sebeim eredetét illetően, azt négyszemközt szeretném megtenni, közönség nélkül.

A legjobb módszer, ha nem nézegetjük percenként a másik sebhelyeit, és várunk

Várunk arra, hogy megkedveljen minket, megbízzon bennünk, és talán egyszer elmesélje nekünk, hogy mi és hogyan történt vele. De ezért nekünk is tenni kell ugyebár.

A szülőknek csak annyit tudok mondani, hogy gyereket neveljenek, ne versenylovat!

Néha hagyják őket kiszállni a mókuskerékből, mert különben idő előtt kiégnek, és beszélgessenek velük sokat és őszintén. Igyekezzenek megérteni a csemetéiket, és ha kevésnek érzik magukat a feladathoz, ne féljenek szakemberhez fordulni. Az ordítozás és vad tekintélyelvűség nem mindig vezet a kívánt eredményhez, ahogy az én példám is mutatja.

Visszamentem ugyanarra az egyetemre, ahonnan kirúgtak, abszolváltam, már csak le kéne diplomáznom. Időközben a sebhelyeimet sem takargatom görcsösen.

Ha csak egy olyan ember elolvassa ezt, aki ugyanabban a cipőben jár, mint én öt éve, annak azt üzenem: van kiút.

Van remény. Keresd azokat, akik szeretnek és elfogadnak, akik pedig csak lehúznak anyagilag, érzelmileg, akárhogy, azokat engedd el. Ne félj segítséget kérni! Bárhogyan is éled meg, sosincs késő.

Joós Nelli

Vendégszerzőnk korábbi posztjait elolvashatod ITT.