–

Mondatok

Forró nyári délután volt. Az otthon, édes otthon (rosszabb helyeken ez ott van, ahol megvernek) a szokásos képét mutatta, szokásos aláfestéssel. Nem volt benne semmi új, a nő megalázott és megszomorított, a férfi önmaga, szövege pedig majdnem bárki szövege lehetne. Olyasmik, mint „takarodj főzni!”, „miért nincs még ebéd?”, ha van kaja, akkor „miért pont ez, és miért nem amaz?”, „miért sós a leves?”, „miért nem elég sós a hús?”, „miért nem meleg?”, „miért nem hideg?”, „most már inkább hozd ide a sörömet, mert kezdődik a meccs!”, és persze „fogd be a pofád, mert nem érdekel, amit mondani akarsz, azt a rohadt kölyköt is hallgattasd már el!”, különben is, „miből gondolod, hogy ez a te házad, hogy neked itt szavad van, mindjárt hozzád vágok valamit!”, „fogd már be a szád, vagy megütlek!”. A megfelelő részt mindenki húzza alá saját maga, alkalomtól függően. Akár mint címzett, akár mint feladó.

Ez esetben, azon a forró nyári délutánon, e mondatok és ezek variációinak címzettje az anyám volt. Az anyám, aki minden egyes mondatot aláhúzott már, és még újabbakkal, változatosabbakkal tudta volna kiegészíteni a listát. Ha még lett volna ereje. De nem volt.

Fájdalom ellen fájdalom

Én ezen a nyáron tizenhat éves voltam. Még kellően fiatal, még kellően érzékeny, nem volt kő a szívem helyén. Az emeleten, a szobámban ültem, és hallgattam, ami felszűrődött, a zajokat, a szavakat, a kezdetben visszafojtott, majd kiengedett indulatokat, és tudtam, hogy minden mintha egy előre megírt forgatókönyv szerint zajlana; ismert végszavak, vibráló levegő, a vihar előtti csend, a szokásos feszültség a gyomromban, a robbanás. Zokogás. Mindennapi mocsarunk.

Talán a meleg miatt volt aznap nehezebb elviselni, mint máskor. Sírás szorította össze az én torkom is, a földre napsugarak áradtak, az anyámra meg szidalmak egyvelege. Börtönnek éreztem a szobám, és azt hittem, rögtön rám zuhannak a falak, aztán porig éget mindent a nap. Talán az lett volna a legjobb.

Szegény anyám. Úgy fájt érte a szívem.

Pontosan ez volt az a nyár, amikor rájöttem a zseniális módszerre, hogy a fájdalmat – legyen akár az anyámé, akár bármilyen nőé vagy gyermeké a világon – fájdalommal kell elnyomni. Ekkor kezdtem el magam ellen fordítani mindent, ami éles: ollót, kést, üvegcserepet, mert ezzel legalább enyhítettem a lelkem szenvedésén.

Úgy éreztem, az alkaromból kiserkenő vérrel kicsit a szomorúság és a félelem is távozik belőlem, és a belső fájdalom külső alakot ölt – igaz, meg sem közelíti egyik a másik intenzitását.

A bűnös: én vagyok

Tizenhat éves voltam, és ekkor még nem tudtam, hogy több mint tíz éven keresztül képtelen leszek elhagyni ezt a borzalmas szokást, mert a megküzdési módszer észrevétlenül belém ivódik, szokássá, majd kényszerré válik, és hogy eljön majd a nap, amikor a karom úgy fog kinézni, mint egy vaktérkép, az egymást keresztező vörös csíkok, majd fehér hegek évről évre egyre szerteágazóbbak lesznek, és hogy hiába a forró nyarak, mindig hosszú ujjút fogok hordani. 

A vagdosás egyébként roppant multifunkcionális módszernek bizonyult, önbüntetésként is kiválóan hatott. Hiszen csak egy ártatlan kamasz voltam, kellően énközpontú ahhoz, hogy azt higgyem, az egész az én hibám, hogy az anyám miattam szenved, mert hiába kaptam meg ugyan én is a magamét, számtalanszor mégis rajta csattant, hogy a hülye lányod, aki semmire sem képes, akit senki sem kérdezett, aki egy büdös, tetves kurva, szánalmas lény, aki csak zabálja az ételt, de a kabátját sem képes a fogasra felakasztani, a más kölke, akit neki kell viselni… és így tovább.

Utólag visszatekintve: bár magamat akasztottam volna fel, de, ugye, még a kabátomat sem voltam képes.

Így hát kénytelen voltam viselni tovább rendületlenül tinédzserkorom legsúlyosabb bűnét; azt, hogy tinédzser vagyok és létezem. Közben tudtam (legalábbis akkor úgy gondoltam, tudom), hogy az anyámnak mennyivel könnyebb lenne, ha én nem lennék.

Szegény anyám, az én szegény anyám, amíg annyira el voltam foglalva önmagammal, annyira el voltam foglalva azzal, hogy azonosítsam magam a „büdös tetves”… kezdetű képpel, és annyira belevesztem az önsajnálatba, a vérem patakjába, hogy eszembe sem jutott: az anyának talán épp ez fájna a legjobban. Ha tudná, hogyan érzek én. Mert persze nem tudta, de attól még teljes szívéből szeretett engem. Mindig. 

A lényed: eszköz

Ugyanezen a forró és fájdalmas nyáron, amikor tizenhat éves voltam, vallott először nekem szerelmet egy fiú. Sajnos elkésett, mert én addigra már tudtam, az évek során megtanultam, hogy a nő értéktelen, kapcarongyként kezelhető dolog, csak egy eszköz, ami (és véletlenül sem aki) akkor létezik, ha megalázzák.

Sokáig tartott, mire felfogtam ezt a helyzetet. Hiszen már az életkoromból adódóan is lázadtam, csapkodtam, ordítottam, toporzékoltam, sírtam és ítélkeztem. Nem akartam elfogadni. A helyzetet sem, amelyben az anyám él, és vele együtt én is. Hogy mi a nő, vagy ki a nő, az ember, a méltóság.

Talán egyszerűbb lett volna, ha már születésemkor egy jövendőmondó figyelmeztet, hogy is van ez:

„Ne félj, kislány, időbe telik, de megszokod majd te is, csak ne felejtsd, hogy mindenről hallgatni kell, mert a családon belüli erőszakról nem szokás beszélni, amúgy sincsen ebben semmi különös, ma már az a nem normális, ha valakinek normális a gyerekkora.”

Sosem vágták bele a fejed a falba? Akkor nem viszed semmire. Milyen szerencsés vagy, hogy neked ez megadatott, édesem, élvezd az örömét, nem fogsz hátrányokkal és komplexusokkal indulni az életben, könnyen átgázolsz majd te is bárkin. (Ja, hogy ez utóbbi nem így lett, és egy önpusztító, depressziós lett belőled? Hát, istenem, van ilyen is, járulékos hozadék, amúgy meg a kivétel erősíti a szabályt.) De azért ne aggódj, van még remény, ha majd feleség leszel, minden bizonnyal úgyis viszed tudat alatt tovább az otthoni mintát, mélyen gyökeredzik (részletekért fordulj bármely ismert vagy kevéssé ismert pszichológushoz), hagysz majd pofont, szót, ütleget, hagyni fogod, hogy az önbizalmad elszálljon, mint a füst – már ha marad addigra még egyáltalán valamennyi belőle – és a napnál is világosabban fogod tudni magadról, hogy értéktelen lábtörlő vagy, aki szerepének betöltésére már önként is felkínálkozik.

Valahol ezt jelenti nőnek lenni. Bocs, kislány. Ja, és persze valószínűleg évtizedekre beleragadsz, nem ám két hétre, úgy belesüllyedsz majd, hogy a végén már észre sem veszed, olyan normális lesz az egész, mint a lélegzetvétel. És ha majd a te kislányod rákiabál a játékbabára, hogy „bekaphatod, te hülye kurva”, csak legyinteni fogsz, hogy „játszik a gyerek”. 

Én értük írok: azokért, akik benne maradtak

Fiatalon, öntudatlanul, szorongva és szomorúan még hittem ennek a hazug hangnak. Ezért a szerelem nem jött be azon a nyáron. A fiút, szegénykét, aki egyébként nagyon kedves és rendes fiú volt, leráztam. A fenti hamis hang befolyásának „hála”, hiába véltem én már nagyon sok mindent tudni az életről, azt még nem tudtam, hogy a férfiak is lehetnek sokfélék. Hogy a negatív mintát le is lehet küzdeni, vérrel és verejtékkel, de le lehet.

Hogy nem kötelezően és sorsszerűen kell másolódnia az anyám életének. Nem szabad hinni a hangnak. 

De persze, szegény anyám. Mert mindig hozzá térek vissza. Hány éve van benne már, azon a nyáron is többnek tűnt, mint a végtelen. Az én szegény anyám tényleg megtanult, többé-kevésbé némán tűrni és elviselni, a külvilág számára pedig mutatni a gondos, boldog „minden-rendben-jól-vagyunk” családanyát, feleséget. Az ő története nem sikertörténet, nem olyan valaki, akiről írnának a magazinokban, mert ott azok az emberek szerepelnek, akik kitörtek, akik otthagyták, akik küzdöttek, akik újból összerakták önmagukat. Ez persze nagyon szép, és úgy általában ezer nőből egyre ha igaz.

A maradék kilencszázkilencvenkilencet nem írják meg, mert arról nem lehet mit írni. De én értük írok.

Mit is lehetne róluk elmondani? Hogy ordibálásra kelnek („veled nyalatom föl, ha nem lesz eltakarítva”), hogy ordibálásra alszanak el („letöröm a kezed, ha még egyszer hozzáérsz ahhoz, ami az enyém”), hogy kapnak egy pofont az ebéd mellé, kettőt vacsorára, hogy itt egy vérző orr, ott pár törött borda. „Csak leestem a lépcsőn.” Persze hogy le.

Be lehet rendezkedni kényelmesen a szép embertelenségek otthonosságába. Mert mindent meg lehet szokni.

Meg lehet szokni az éveken át tartó gyötrődést, a takargatást, az elkendőzést, a képmutatást, a fájdalmat – mindent, mert az ember az a lény, aki legkönnyebben alkalmazkodik környezete és élethelyzete változásaihoz, ezt még antropológiaórán is tanították az egyetemen, igaz, ott nem pont ilyen példákat hoztak rá. 

De amúgy is. A nő (ember, bármilyen nemű és korú) benne marad, mert szégyell beszélni róla, és azt sem tudja, kihez forduljon segítségért, benne marad, mert anyagilag ki van szolgáltatva, benne marad, mert meg van félemlítve és zsarolják, benne marad, mert már fel se tűnik neki, hogy mennyire szétesett, benne marad, mert önmagát is becsapja, és elhiszi, hogy neki ez jó, benne marad, mert azt hiszi el, hogy ő tényleg egy kibaszott semmi, benne marad, mert úgy érzi „megérdemli”, benne marad, mert fél változtatni, benne marad, mert közös a gyerek, a ház, a kutya, a macska. 

Életek zsákutcában

„Így nem lehet élni, egyszerűen nem lehet, teljesen tönkreteszel” – sírja, nyöszörgi, suttogja, kiáltja az anyám (vagy bárki), elfeledkezve arról, hogy az utolsó igét múlt időbe kéne tenni, mert az én anyám már tönkrement. Réges-rég. A megváltás luxusa nem mindenki számára adatik meg, vannak életek, amelyek örökké zsákutcában maradnak. Sokan csak ítélkeznek felettük, és jobban tudják, mit csinálnának a helyükben, hogy „bezzeg én már az első pofon után”… Mondja az, akit még sosem vertek meg.

De ezeket a „zsákutcás” életeket is emberek élik.

Mit tudunk róluk ezen kívül, mit lehet még elmondani róluk? Mit tudunk az álmaikról, a vágyaikról, a mindennapjaikról, azokról az apró örömökről, amik még velük is megesnek? Mit tudunk az érzelmeikről, a mosolyukról, a lelki erejükről, a nyaraikról, a teleikről? Gondolunk-e egyáltalán ezekre?

Megállok egy percre írás közben, felhúzom a pulóverem ujját, és nézem a karom belsejét elborító fehér hegeket. Végigvezetem a mutatóujjam a kidomborodott részeken; igaz, elhalványultak már a régi vörös sebek, de a fehér domborodó vonalkák megmaradtak, eltűnni sosem fognak, örök emlékeztetőül szolgálnak nekem arra, hogy milyen volt az a nyár (és még sok másik) amikor gyötrődve húztam a fejemre a párnát, abban a reményben, hogy ettől megszűnik a világ. Emlékeztetőül arra, hogy mit szabad, mit nem szabad, hogyan kell vagy lehet szépen élni.

Persze közben tudom azt is, hogy amíg én írok, a dolgok történnek. A családon belüli erőszak sosem fog „kimenni a divatból”. És mégis, mégis írni kell. Üzenni kell. Miattuk, értük. 

Közhely ugyan, de a kimondhatatlant ki kell mondani. Az anyámét, az enyémet, mindenkiét. És egyfolytában mondogatni kell. Addig, amíg egyszer meghallják. És ha valaki nem mondja ki a magáét, azt anélkül kell meghallani, hogy beszélnének.

Mert hány olyan ember jár-kel a világban, mint az én anyám, akiken kívülről nem látszik semmi, akik nem mondanak semmit, akikről nem tudunk semmit. Őket vedd észre! Akár csak egyiküket, csak egyetlenegy valakit a sokból. Lásd meg úgy, hogy a szemedben jóság legyen, a szíved nyitott és tiszta, értsd meg a némaságát, és halld meg azt is, amit nem mond ki. Ne ítélkezz felette, hanem próbálj meg segíteni rajta, még ha mást nem is tudsz tenni érte – mert, mint általában az ember, tehetetlen és eszköztelen – akkor mást ne is tegyél, csak fordulj felé, és öleld meg! 

Mintha a saját anyád volna.

 B. K.