A lehúzott redőnyök miatt kissé félhomályos lakás csendjébe éles hangon hasított bele a telefon csörgése. Az asszony fürgén felpattant a kopottas, kiült füles fotelből, és a készülékhez lépett.

– Halló, tessék!

Hát, persze. Megint a Veruska udvarlója. Amilyen szemtelen fráter, legalább annyira kitartó. Van képe itt rágni a küszöböt azok után, ahogy a Veruskával bánt. Csapni a szelet annak a szegény lánynak, miközben még a feleségével élt egy fedél alatt! Hát, minek nézi ez a fickó az ő lányát? Valami olcsó kis cafkának, akivel lehet cicázni?!

Persze, most már elvált, de ez a lényegen nem változtat. Az ilyenek mind megbízhatatlanok. Nekik pedig semmi szükségük nincs egy csélcsap férfira.

Vagy bárkire. Nem fogja megengedni, hogy álnok figurák közéjük álljanak, és veszélyeztessék a lánya boldogságát. Meg hát, amúgy is olyan jól megvannak kettesben! Őszintén szólva nem is gondolta volna, hogy még előbukkanhat Veruska életében egy ehhez hasonló, komoly, veszélyes udvarló.

Azt hitte, a nehezén már rég túl vannak. Hiszen Veruska idén ősszel tölti be a negyvenhatodik életévét, az urak meg jobb szeretik a friss húst és a könnyen kapható nőcskéket. Ő pedig nem olyannak nevelte a lányát.

És nem azért óvta, vigyázta, szerette és dédelgette a legnagyobb gonddal egész életében, hogy aztán sáros bakanccsal tiporjon bele a lelkébe mindenféle jöttment.

Pedig, bizonyisten, nem volt könnyű egyedül, özvegyasszonyként felnevelni azt a csöpp kislányt, hogy ne lássa hiányát semminek sem. Kemény volt, tenger sok munkával és lemondással járt, de ő mindig becsülettel helytállt, bármilyen nehézséget is sodort elé a sors.

Veruska hatéves sem volt még, amikor az a drága Papó meghalt. Az ő szerelmetes párja, akinek a helyét nem tölthette be senki sem.

Veruskát is arra biztatta, ne adja alább, ne hozzon szégyent az édesapja emlékére. Tanuljon, legyen szorgalmas, és aztán csak olyan férjet válasszon maga mellé, aki méltó hozzá. Alább semmiképp se adja. Csak olyan ember jöhet szóba, akire az apja is büszke lenne. Az eddigi jelöltek természetesen nem ütötték meg a kívánt színvonalat, de hát, nincs is ezen mit csodálkozni. Más világ van már, mint annak idején. Az ő drága Papója még talpig férfi volt, és igazi úriember. Ezek a mostani puhány alakok meg sem érdemlik, hogy egy napon említsék vele!

Ha meg nem jön el az az illető, akit a lánya mellé el tudna képzelni, az sem baj. Olyan jól megvannak ketten. Szép életük van.

Tisztességben, szeretetben és ha nem is luxusban, de kényelmesen élhetnek. Az ő életének értelme Veruska, mindig is azon dolgozott, hogy a lehető legjobb körülményeket biztosítsa neki. Egy szava nem lehet. Persze nem is volt soha, jó leánya van, kedves, kezes és okos teremtés.

Moziba, kiállításokra és színházba járnak együtt, és minden vasárnap délután sétálni a parkba, kéz a kézben. Előtte pedig beülnek abba a csinos kis cukrászdába egy habos süteményre meg egy csésze kávéra. Olyan kellemesen elcsevegnek ilyenkor. Persze, hiszen úgy ismeri a lánya minden gondolatát, mint a tenyerét, elég csak egy szemöldökrándítás vagy egy félmosoly, és ő kitalálja, mi jár a fejében. Mint két legjobb barátnő, olyanok ők egymásnak, megosztoznak mindenen.

Sok aprócska, kedves szokásuk is van, ami megbizsergeti a szívét és varázslatossá teszi a hétköznapokat. Mint például a kockacukor, amit ő megmerít a kávéjában, és aztán a kiskanálon Veruska szájába dugja, minden délután, egész kislány kora óta. Vagy az esti puszi, amit nem mulasztana el a világ minden kincséért sem, miközben betakargatja a lányát és melléteszi a babáját, amit még kislánykorban varrt neki.

Olyan tökéletes harmóniában élnek, igazán kár lenne, ha belepiszkítana egy vadidegen. Biztosan elmarná tőle a lányát, ki akarná sajátítani, ő meg örülhetne, ha hetente egyszer felé nézne a gyereke.

– Igen, kérem. Nem, nincsen. Persze, megmondom. A viszon'hallásra.

Határozott mozdulattal tette vissza a kagylót a helyére, még kicsit meg is nyomta, hátha akkor úgy marad, és nem zavarja meg a délutánjukat ismét az éles csörgésével.

– Ki volt az, anya? – nyitott be a nappaliba egy gömbölyded, szomorú szemű nő. 

– Csak a közös képviselő, csillagom. Kérte, szóljak a Marika néninek, el ne feledkezzen a hétfő esti közgyűlésről. És most mit szólnál, ha meginnánk a délutáni kávénkat? Van egy kis csokoládés kekszem a kamrában, haraphatnánk hozzá, no, mit szólsz? Örülnél neki? Ugye, tudod, Veruska, hogy anya mennyire szeret téged…

Fiala Borcsa