–

Kíváncsian néz, huncutul mosolyog. Másodszor találkozunk, így már nagyobb a bizalma. Békésen üldögél, nem izeg-mozog idegesen, ahogy ezt korábban tette, amikor tapintható volt a feszültsége. A szemembe néz, és nem állom meg, hogy elnézését kérjem, amiért elrabolok egy kis időt az őszi szünetből. Férfias nagyvonalúsággal mondja: semmi gond, bár már sietne, mert várja a barátja az előző suliból, ő még oda jár, de rögtön hozzáfűzi, lehet, hogy ő is eljön, neki is rossz ott, sokat sír, nem szeret oda járni. Nála még nem döntött az anyukája. Ebben maradunk, várjuk a fejleményeket.

Egy tüneményes, értelmes, egészséges, csillogó szemű hétéves kisfiú, aki már sokat tud a világról, de bizony keveset ért, azt pedig végképp nem, ami vele történt.

Amit biztosan tud, hogy állítólag ő volt az osztály szégyene, és az iskolában (de csak ott!) nagyon rossz gyereknek számított…

De szerencsére ő most már „rendes” kisiskolás, másodikos. „Csak” két tanító nénije van, és „csak” délelőtt van suli, nagyjából ebédig, az sem rövid – ezt megbeszéljük – mert, ugye még van lecke is, az délutánra marad, de legalább nem estére. A tesiórán sokat játszanak mindenfélét, nem is osztályozzák, azt csinálhatják, ami épp jól esik, a tanító néni is beszáll a játékba, énekelni sem kötelező, főleg nem jegyért, csak magáért a mókáért és az örömért. Amikor jelentkezik, örömmel fogadják, és időnként felszólítják. Nem, beírást nem kapott még, anyát is rögtön ezzel fogadta. Mi persze azt gondoljuk, hogy ez így teljesen természetes, mi több normális.

Hogy mi volt a másik iskolában? Ott minden nap beírtak, naponta akár többször is.

Itt úgy tűnik, erre nincs szükség. Másképp oldják meg, beszélgetnek, játszanak, tanulnak, nyugalom van. Csak annyi  könyve van, amennyi kell, csillagos ötöst kapott szövegértésből rögtön a második napon, az ilyen feladatokat nagyon szereti. Ami a legnagyobb újság: az összes órát a teremben tölthette.

Kérdezem én: hol is lenne a helye egy hétévesnek, ha a szülei reggel elengedik a kezét az iskola kapujában? Hétévesük a másik iskolában a folyosón és az igazgatói irodában töltötte az órák jelentős részét. Miért? Természetesen nevelési célzattal, hátha észbe kap a kölyök, és majd példamutatással hálálja meg a tanári kiképzést. Nem így történt.

Persze tudjuk, mindennek oka van, elvégre egy tanítónak is rendet kell tartani... meg ő is ezt tanulta. De megint kérdezek: kik tanítanak ilyet? És hol?

Így a hétévesünk tényleg nem zavarta meg az órát, legalábbis addig nem, amíg kint volt a folyosón, mert uram bocsá’, egyre inkább képtelen volt végigülni a heti 35 (!) órát.

Csak hogy világos legyen: második osztályban minden nap hét óra, ezen felül még délután is oktatás, valamint hét, azaz hét tanító!

Sokan azt gondolják, a minőségi oktatással együtt jár a mennyiség növelése is. Egyszerű a képlet, csak meg kellene szokni a helyzetet, valamit valamiért, elvégre a versenyképes gyerek a cél.

Ő nem bírta, talán korábban észre kellett volna venni, de sajnos nincs egyedül a megpróbáltatásokkal.

Persze a probléma elért a szülőkhöz, nem is lehetett elhallgatni, hisz naponta érkezett a beírás. Szóltak a szülőknek, már hogyne szóltak volna, pszichológus kell a gyereknek, mert a hétéves magatartászavaros, ezt ők már tudják, csak a szülők nem. Otthon ugyanis a gyermek teljesen normális, attól eltekintve, hogy fél év elteltével egyáltalán nem akart iskolába menni, azóta kínlódnak. A pszichológus sem lát mást, „csak” azt, hogy a gyerek nyugtalan, szenved... és fél az iskolától.

Miért is? Mert rengetegszer megszégyenítették, mi több megalázták, és ami sokkoló: a többi gyereket is együttműködésre szólította fel a tanító néni.

Hétévesünket kiállították az osztály elé, és végig kellett hallgatnia, amint egyenként az összes társa a szemébe mondta, hogy ő milyen rossz, és mennyire nem szeretik. Mindenkit valami rossz kiemelésére biztatott a tanítónő, még a legjobb barátait is erre kényszerítette.

Mi ez? Hol a határ? Létezik egyáltalán?

Majd a tanító néni üdvözült arccal közölte a megrettent édesanyával, hogy használt a módszer, mert a gyerek két óráig csendben emésztette magát. Nem is érti, mi a baj, szerinte ez konfliktuskezelés… Aztán nevelési célzattal mosatták fel vele az osztályt, hisz rend a lelke mindennek. No, igen, nem is lenne ezzel semmi baj szelíd körülmények között, és munkamegosztásban az összes kisgyerekkel. De itt nem ez történt, csak a legrosszabbak mosnak fel, míg a többiek kint játszanak.

Hiába minden okítás, hogy egy ennyi idős gyereknek szabad játékra és sok-sok mozgásra lenne szüksége egészséges testi és lelki és szellemi fejlődésük biztosítására... Igyekeznek is az iskolában úszásra vinni a gyerekeket, de hát erről a „rosszak” lemaradnak, ők felöltözve várakoznak, emiatt tovább nő bennük a feszültség, és sokszor a düh is. Így történt a hétévessel is, aki egy szép napon, hat héttel az iskolakezdés után közölte az édesanyjával, hogy ő aztán nem megy többet iskolába, inkább elszökik…

Nekem ebben a történetben nem volt szerepem, csak meghallgattam, bátorítottam a szülőket, akik teljesen elveszve érezték magukat, hisz a legjobbat akarták, ami nem is kérdés… Bennem viszont azóta is csak a kérdések és az indulatok kavarognak.

Vajon hol a határ?

Szalánczi Kriszta

klinikai szakpszichológus

A fotó illusztráció