Lehuppanok a házamban az ágyra, feltett lábbal tervezgetem, hogy fog kinézni a szobám. Hangulat-boardot készítek a Pinteresten, gyűjtöm a pasztell hatású szobákat, amik inspirálnak. Az autómban üvöltve-énekelve-táncolva süvítek be a munkahelyemre, ahol aztán szélviharként teszek-veszek, intézek, beszélgetek, alkotok. A tizenegy évest este magamhoz szorítom, megbeszéljük (ő ecseteli), hogy mizu a Pokemon-kártyákkal, mond valami nagyon vicceset (szokás szerint, lassan stand-uposnak adom), hasunkat fogva visítunk a röhögéstől. Amikor – nagy ritkán – a szabadidőm engedi, megnézek egy jó filmet, vagy huszadjára újranézem a Szívek Szállodáját, vagy épp a Büszkeség és balítéletet. Kerek az élet. Teljes. Csodás, napsütötte. Pasi nélkül is. 

Úgy alakult, hogy egyedülálló nőként és anyaként kellett azzá tennem az életem, amivé lett: kerekké. Így, önmagában. Ami eleinte furcsa, elutasított, féllábú valóság volt tizenegy év párkapcsolat után, de lassanként normalitássá vált.
Hogy az egész ágy az enyém, alhatnék középen is (mégis mindig összekuporodom a bal oldalon). Hogy senki nem szól bele. Ebbe sem. Abba sem, hogy hány pár új cipőt vagy felesleges ruhát vettem, hogy minek kellett még egy rúzs. Hogy hogy nevelem a kölyköt. Hogy mikor maradok ki és kivel. 

És persze nincs is kire támaszkodni. Csak magamra. (Illetve ez nem teljesen igaz: van egy csodás Mary Poppinsunk. És persze a háttérben örök drukkereimre, a családomra és barátaimra is.) De én alakítok mindent, és enyém az összes érzelmi és financiális felelősség. Eleinte ez nagyon nyomasztott, mára megszoktam. Hozzánőttem a feladathoz. Peregnek a napok, én pedig lubickolok a magam által teremtett valóságban. 

Nem volt ez mindig így. Egy időben eszeveszettül kerestem a páromat, egy társat, aki segít a mindennapokban, aki lelkileg támogat. (Most sem bánnám, ha betoppanna). De nem jött. Én pedig szépen lassan elengedtem a görcsös keresést és helyette megtanultam élvezni, amim van. 

Hálát adni, hogy egészségesek vagyunk, a munkámért, a legapróbb, hétköznapi dolgokért. És ettől valóban teljes lett minden. 

Olyannyira, hogy néha belém nyilall, vajon örökké így maradok? Szingli anyuka? Mert talán olykor túl kényelmes is már ez az élet. Vajon képes leszek újra beengedni valakit, hogy a mindennapjaink, az otthonunk része legyen? Hogy újra legyenek férfiholmik a mosnivalók között? Hogy valaki összeszerelje az IKEA bútort, és legurítson közben két sört? Legyen, aki reggel tej nélkül, feketén issza a kávét, míg én elszürcsölöm a habos-tejes változatot? Valaki, aki lemosatja nekem az autót, átölel este és meglapogatja a hátam, ha épp egy kicsit elkenődöm, vagy bekeni fényvédő krémmel a strandon? Valaki, aki beszól, ha kimaradok, vagy amikor beállítok egy újabb cipővel, ruhával, táskával, miközben az ő ruhája két kisebb polcon elfér? Akinek a három piperéje szinte elvész az enyéim közt a fürdőszobában?

Ennek is megvan a romantikája. De csak akkor, ha a férfi hozzáad, és nem elvesz a gyermekkel közös életünkből. Csak ebben az esetben tudom elképzelni, hogy valakit beengedjek és lelkileg megint lemeztelenedjek, hogy valaki a legutolsó apróságot is tudja arról, miként működöm, milyen fogkefét használok, vagy hogyan gyűröm magam alá a takarót. És persze akinek én is ismerem a csacska emberi tulajdonságait, amitől egy jó párkapcsolat igazán különleges. 

Csak akkor, ha jön újra valaki, akinek a kezében biztonságban lesz a szívem, és nem ejti le, mint annyian mások. Akinek merni fogok megnyílni, mert jól szeret. (Ebben nem nagyon van még tapasztalatom.)

Nagyon óvatos lettem időközben, nem merek sérülni. Túl fontos lett a saját mentális egészségem, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy az életünket egyenesben tudjam tartani és jó anya legyek. 

Egészen őszintén, egyre nehezebben tudom elképzelni, hogy lesz olyan pasi, akit beengedek az életünkbe. Nem, nem azért mert „milyenek a férfiak”. Szenvedélyesen szeretem őket, és nem nagyon tudok rájuk haragudni, akkor sem, amikor megérdemelnék. Egész egyszerűen azért, mert ahogy idősödöm és teremtek, keményen dolgozom, fejlesztem magam és tanít az élet, úgy válik egyre sokrétűbbé az, amit elvárok a másiktól. És mint tudjuk, a boldogság kulcsa, hogy ne legyenek nagy elvárásaid. De a párkapcsolatomban, vagy annak kialakulásához igenis vannak elvárásaim. Nem is kicsik. Nem a szőke herceg kell fehér lovon. Sokkal inkább belső tulajdonságokra gondolok, olyanokra, mint érdeklődő személyiség, karizma, intelligencia, és hogy az illető szintén szenvedélyesen szeressen élni és alkotni. És a többi, és a többi… egyre hosszabb sor. 

Tisztában vagyok azzal, hogy ez nem könnyíti meg a pártalálást, sőt. De az is világos, hogy én viszont ebben már nem tudok alkut kötni. Lehet egy csomó szépség-, vagy akár beszédhibája a pasinak (utóbbit én kifejezetten imádom), lehet kacska a lába, az nem zavar. De a személyiségének a helyén kell lennie, különben – ebben a korban, amiben én vagyok – nem fog működni a dolog.  

Nem, mert én már tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy ki vagyok és mire van szükségem. Ez a szépsége annak, hogy öregszünk: megismerjük és jó esetben elfogadjuk magunkat.

Szembenézünk a legsötétebb zugokkal is, és keblünkre öleljük azt az univerzumot, ami mi magunk vagyunk. Ez egy hosszú, csodálatos belső folyamat, aminek az eredménye az, hogy már semmi és senki nem kell, ami talmi, ami nem passzol. És ha nem jön el az, aki tökéletesen illeszkedik az én univerzumomba, akkor inkább maradok egyedül és fejlődöm magamban. Nincs szükségem párkapcsolatra csak azért, hogy legyen. 

Nem mondom, rettenetesen tud hiányozni az érzés, hogy valakibe szerelmes legyek, és az viszont szeressen. A kora reggeli és a késő esti üzenetek. A randevúk, csókok, nevetések, ölelések. Az őrjítő szenvedély és a békés hétköznapok. De nem hajtom már többé. 

Nehezemre esik elképzelni, miként tudna valaki beilleszkedni abba a kész és csodás kapcsolatrendszerbe, ami köztem és a gyermekem között van. Nem zárom ki, hogy lehetséges, csupán nincs benne tapasztalatom, és érzelmileg meglehetősen komplikáltnak tűnik. De ha mégis eljön az én emberem, hogy megtanítson erre az új leckére – arra, hogy hogyan lehet a szingli anyaságból ismét boldog párkapcsolatba lépni és úgy létezni tovább boldogan –, hát, én bizony állok elébe. 

Kégl Ágnes
A kép a szerző tulajdona!