–

Szülés előtt

Még mielőtt megszületik az első gyerek, természetes, hogy ő kerül a középpontba, minden róla szól. Ő a család szeme fénye, érte élünk. Még nem telt el az első trimeszter, már vásároljuk a babakelengyéket – akkor még természetesen mindenből fehéret vagy zöldet, hiszen nem tudjuk, mire készüljünk, mi lesz az elsőszülőttünk neme. A tizennyolcadik hétre iskolázottságtól, érzelmi intelligenciától függetlenül – akarva-akaratlanul – egydimenziósan kezdünk gondolkodni: rózsaszínben. Vagy kékben. Mindannyian gondolunk valamit arról, hogy mit NEM fogunk csinálni, cserébe csinálunk más – tök vállalhatatlan – dolgokat. Az ultrahangon reszkető térdekkel várjuk az eredményeket, olykor fejjel lefelé nézzük teljes áhítattal a kis képet, amit kapunk az akkor még pár centis mütyürjeinkről, és rávesszük a férjeinket, hogy közösen járjunk szüléselőkészítőre, életmentő tanfolyamra, és csoportos „ommogásba” fulladó ajurvédikus foglalkozásokra.

Szülés után

Amikor megszületik az utód, még ennél is nagyobbat fordul a világ: a lakásba bekerülnek a legdurvább fertőtlenítők, a fürdőben a csap mellé illedelmesen oda van készítve a kis kézfertőtlenítős tubus. Ha valaki jön hozzánk látogatóba, az első köhintésénél vagy tüsszentésénél homlokközépig felszaladt szemöldökkel, számon kérően nézünk rá, miféle „ebolát” hozott a pár hetes gyereknek. Az elsőszülöttet óvjuk mindentől, különleges figyelmet élvez, és azt is megkapja, amire semmi szüksége, mert átszellemült szülőként, mindenből „a legjobbat szeretnénk neki adni”.

Szeretetünk végtelen, oszthatatlan. A hálóba kerül a kiságy, a gyermek sokszor a hitvesi ágyban alszik, édesapa pedig kiszorul a kanapéra. Így is, meg úgy is.

Eljutunk a bölcsis időszakig: azt hisszük, visszatérhetünk az eredeti kerékvágásba, de nem! Ott szembesülünk a ténnyel, hogy az első év bizony komoly összezártsággal és állandó betegeskedéssel jár, így együtt sírunk, együtt nevetünk. Ha kell, éjjel és nappal. Olyan erőssé válik a kötelék közöttünk, amire addig nem éreztünk példát, és ami garantáltan egy életre szól.

A második gyerek születése előtt...

Aztán jön a reggeli hányinger, a dupla csíkos terhességi teszt, és biztosan tudjuk, érkezik a kistesó. Rutinos rókaként pontosan tudjuk már, kinek, mit kell mondanunk, hogy mielőbb végezzünk az orvosi vizsgálatokon. Már nem nézzük könnybe lábadt szemekkel a másfél milliméteres petezsákot és a három milliméteres embriót az ultrahangon készült képen, csak rohanunk őrülten haza a gyermekünkhöz vagy a munkahelyünkre. Már nem gyűjtünk be mindenből újat, hiszen ott a korábbi: végül is egy pár hetes kisfiúnak fel sem tűnik, hogy az egyébként fehér rugin van egy rózsaszín nyúl, mivel még megfordulni sem tud. Kevés az idő mindenre, rohanunk, és próbáljuk visszaszerezni az addigra erősen kívül rekedt férjünket.

... és után

Fel sem tűnik, de bizony eltelt kilenc hónap, csak onnan tudjuk, hogy megyünk szülni, mert elfolyt a magzatvízünk. A szülés már nem mindent elsöprő katartikus élmény, hanem „feladat, amit teljesítünk”. A kistesó optimális esetben pár óra alatt kipottyan, nagy az öröm, a kisebbik szuperédes. A nagyobbik ezalatt tele van szorongással, mert bár alaposan fel lett készítve, hogy érkezik valaki, akit testvérnek nevezünk, fogalma sincs, mire számítson. Az eddig szobájának nevezett helyet már „szobájuknak” hívjuk, és bekerül a kiságy, mert nem kockáztatjuk az épphogy újraéleszett párkapcsolatunkat. De nincs gond, mert a kicsi nyugodtan alszik éjszakánként.

Megpróbálsz nem kivételezni 

Próbáljuk megosztani a figyelmünket, a szeretetünket, és minden mást is, miközben ott állunk – két teljesen különböző természetű gyerek közt. Mindkettőt másért szeretjük. A nagy kicsit önjáró, szuperokos, hiperérzékeny csodabogár, végül is erre szocializáltuk, óvtuk mindentől, mégis sokat volt beteg, ehhez képest a kicsi egy felszabadult, kacagó kismanó, aki a játszótéren a földön csúszik-mászik, a tesója ovis betegségeinek „hála” már pár hónapos korában túl van egy rakás immunkódon, igazi masszív vasgyúró. Vele valahogy egyszerűbben megy az élet. De a dolgok nem egyszerűbbek, csak mi állunk hozzá másképp: a sok gyakorlattal leegyszerűsödnek, a terep már nem idegen, és ezáltal nem ingoványos.

A nagyobbik joggal érezheti azt, hogy „kiszorult” az eddig szerepéből, ezért sorsközösségbe kerül édesapával, és ebben az időszakban rohadt nehéz nem megcsúszni azon a banánhéjon, amit kivételezésnek hívunk. Hiszen a kicsi még ránk van szorulva, a nagyot az édesapja viszi egy csomó helyre, kettészakad a család, érzelmileg elkezdünk jobban kötődni a kisebbikhez. Itt nem árt nagyon észnél lennünk.

Örök dilemmánkká válik, hogy lehet a két (három vagy több) gyereket egyformán szeretni, hogyan ne kivételezzünk az egyikükkel. A helyes válasz talán az, hogy: sehogy.

Csak ne akarjuk egymáshoz mérni őket, hiszen külön személyiségek, és csupán azért „mosódnak össze a fejünkben”, mert mindketten (hárman-négyen…) a gyermekeink.

Ami az egyikük gyengesége, az másikuk erőssége. De fontos, hogy ne „rögzítsük” őket ebbe a szerepbe. Talán, ha elég időt tölthetnek velünk kettesben is, nem érzik majd, hogy a másikukra jobban figyelünk. Idő és tolerancia, a többi nem kérdés.

Megyeri Gabriella

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Rawpixel.com