–

Amikor kiderült, hogy a tavalyi törökországi WMN „kihelyezett munkahét” után a Neckermann szeretné idén is folytatni velem az együttműködést a Sentido szállodalánc magyar nagyköveteként, azonnal számolni kezdtem… És meg sem álltam húszig.

Bő húsz évvel ezelőtt, egy esős őszi estén Budapest azóta is legjobb mexikói éttermének megnyitóját ünnepeltük. Anyám már betegeskedett, nem volt épp albérletem, a nagynénéméknél húztam meg magam átmenetileg az unokaöcsém aprócska, fülledt, lépcsőházra néző szobájában, ahonnan éjjel a mosdóba menet Matchboxokon és miniatűr hupikék törpikéken át vezetett az út. Nem kifejezetten rajongtam az életemért éppen. Szóval, amikor egy ismerősöm hívott bulizni, eszem ágában sem volt menni. Végül azonban addig nyaggatott, hogy mégis beadtam a derekam, és átsétáltam a téren az ideiglenes lakhelyemtől valóban csupán egy kőhajításnyira nyílt egységbe. Emlékszem, hogy szentségeltem, ahogy a Szabadság téri pocsolyákból befolyt a víz a bakancsomba és vizes lett a szoknyám alja… Közben fogalmam sem volt, hogy az életem megváltozik aznap este. 

És most nem arra gondolok, hogy úgy rákaptunk a szóban forgó étterem margaritájára, hogy a tulaj azóta bárszéket akar elnevezni rólunk, hanem arra, hogy megismertem a két legjobb barátomat. Ott, aznap este Erikát, majd néhány nappal később Gotit. Azt a két embert, akikkel az elmúlt két évtizedben úgy összekapaszkodtam, mint senki mással.

Akik elkaptak, amikor zuhantam, akik a kezemet fogták és velem jöttek, amikor önszántamból ugrottam, akiknél mindig volt zsebkendő, ha a zokogástól fuldokoltam, akik őszintén örültek velem a sikereimnek… és közben józan, mindig építően kritikus ellenpontjai maradtak annak, ami a nyilvánosság előtt körülvesz.

Mindhárman végiggürcöltük az elmúlt 20 évet. Házasodtunk, váltunk, megint házasodtunk (na, jó, utóbbit csak én), családot alapítottunk, gyerekeket szültünk és nevelünk, kutyát, macskát, halat, hörcsögöt, ki tudja, még, mit fogadtunk be és gondoztunk, híztunk, fogytunk, megint híztunk, megbetegedtünk és meggyógyultunk, munkahelyeket hagytunk el és szereztünk meg, szülőket istápoltunk, vállalkozást alapítottunk, életfontosságú döntéseket hoztunk, kerestük magunkat a folyamatosan bővülő szerepeink között, igyekeztünk újradefiniálni a külső-belső kontúrjainkat az idő múlásával egyre öregebb érettebb bőrünkben… Nem álltunk meg egy pillanatra sem az elmúlt két évtizedben. Szóval, ahogy ott ültem és számoltam, arra gondoltam:

annyi mindennel tartozom nekik a puszta létezésükért, hogy az a minimum, hogy elviszem őket pihenni. Igen, húsz év elteltével megérdemlünk egy újabb nyaralást. Mindhárman.

A triumvirátus 20 évvel ezelőtt... Erika, Goti, és igen, az ott középen én vagyok (Fotó: saját archív)

Sosem fogom elfelejteni azt a bizonyos első, és máig egyetlen barátnős utazást. Saját pénzből és saját akaratból, már felnőttként, de még nem feleségként, nem anyukaként, nem cégvezetőként, nem bármiként. Hanem 100 százalékban kötöttségektől mentes, szabad emberként. Ne értsetek félre, most is szabad embernek érzem magam, hiszen azzal és úgy élek, akivel és ahogy szeretnék, ott és azokkal dolgozom, ahol és akiket én választottam, azt írok, azt kérdezek, amit akarok. Persze, a törvények rám is vonatkoznak, és kötöttségeim is lettek az elmúlt húsz évben. De nagyjából kimaxolom a szabadságot, amennyire csak lehet; nincs mi elől menekülnöm, mert a helyemen vagyok. Azt a tapintható, felszabadító, semmisemszámít, ereszdelahajam szabadságot azonban azóta sem éreztem, mint akkor, Krétán.

És most megint itt vagyunk. Amikor ezt olvasod, én valószínűleg éppen a vacsorát várom valahol, az Égei-tenger közepén, egy 130 ezer éve lakott görög szigeten, az európai kultúra egyik bölcsőjében. A brutálisan korai indulásnak köszönhetően félkómásan, de boldogan.

Mert sikerült összehozni azt, amit annyira szerettem volna: a 2.0-ás krétai utazást velük. Ezúttal nem apartmanban és önellátással, hanem szép szállodában és teljes kiszolgálással. Pont úgy, mint otthon… ja, nem. 

Én hoztam magammal laptopot, Goti, fényképezőgépet, és van nálunk kamera is. Persze, a dokumentumokat erősen szűrjük majd, de lesz útinapló, sok-sok fotó és még vlogot is forgatunk a WMN YouTube-csatornájára. Mert örülünk, hogy itt vagyunk, hogy jó nekünk, hogy együtt vagyunk, mi, hárman, a felbonthatatlan triumvirátus. 

Húsz év eltelt, és a hajunk még mindig tart

Talán most, húsz évvel később nem fogunk a hátunkon pörögni minden este, talán (a többiek hangos biztatásának hatására) nem fogok átmászni a kerítésen, hogy a szomszéd narancsfájáról gyümölcsöt szedjek, talán nem fogunk másnaposan a homokban aludni, arccal lefelé, talán a tengerparti bárban sem keverik majd szó nélkül a kedvenc koktéljainkat, ahogy meglátnak minket feltűnni az ösvényen délelőtt, hogy a többi, khm, szép emlékről már ne is beszéljek… bár, ki tudja.

Most öt napig (majdnem) mindent lehet. Húszévenként egyszer belefér.

D. Tóth Kriszta

Kriszta és barátnői a Neckermann Sentido meghívására utaztak Görögországba.

(A fotók a szerző tulajdonát képezik, felhasználásuk nem lehetséges.)