–

A saját környezetemben is azzal találkoztam és találkozom a mai napig, hogy nagyon sokan nincsenek tisztában azzal, hogy az örökbefogadás során érintett „háromszög” tagjainak (gyerek, vér szerinti szülő és örökbefogadó szülő) mennyi traumán és nehézségen át vezet az útja egy „elég jó” megoldás felé. És ha valahol hiba csúszik a rendszerbe, például éppen a felek tájékozatlansága kapcsán, abból csak további szenvedés és nehézségek származnak – a lehető legjobb szándék ellenére is. 

Rengeteg szakirodalom, jóga, meditáció, önismereti alkalom és még ki tudja, mi minden után azt kell mondjam, hogy a tanfolyam önkéntessé tétele teljesen őrült ötlet, akkor is, ha jó szándékon alapszik (mert tegyük fel, hogy tényleg szeretnék megkönnyíteni a rendszerben lévő gyerekek életét). A törvényjavaslat valóban egyszerűsítené a folyamatokat és az adminisztrációt, ezzel önmagában még nem lenne probléma.

Ám ha önkéntes alapú lesz egy ilyen tanfolyam (tegyük még hozzá a költségeket is), akkor valószínűleg éppen azokhoz nem juthatnak el ezek az életbevágóan fontos információk, akiknek a legnagyobb szükségük lenne rá.

Azért ragadtam klaviatúrát, mert a saját élmény lehet talán a leghitelesebb forrás. Persze ezt is szét lehet szedni, mint minden megosztó témát. A szüleim ’89-ben elvégeztek valamiféle tanfolyamot, és pszichológussal is beszéltek, ezért szerencsére nem titkolták magát az örökbefogadás tényét – persze nem is tudták volna titkolni, mivel a papírjaim rendezése egészen tizennyolc éves koromig húzódott. 

Ez többek között annak tudható be, hogy a vér szerinti szüleim tizenkilenc-húsz évesen Ceaușescu uralma elől menekültek át a zöldhatáron Magyarországra. Egészen addig, ameddig nem kérvényeztem a magyar állampolgárságot tizennyolc évesen, sem román, sem magyar állampolgár nem voltam, valahol a kettő között, a semmiben lebegtem Budapesten. Nem utazhattam külföldre, más néven szólítottak hivatalosan, mint egyébként – egyszóval kész őrület volt, részben a rendszerváltást követő kaotikus adminisztrációnak, és a román hatóságok akkori – nem túl segítőkész – hozzáállásának köszönhetően. Nem voltam egyedül ezzel a furcsa státusszal, a szüleimnek pedig ezzel, a folyamatos jogi procedúrákkal, zátonyra futó próbálkozásokkal is meg kellett küzdeniük – baromi nehéz lehetett.

De mindeközben ott voltam, a körülményekhez képest normális gyerek, olvastam, jó jegyeket hoztam, zenéltem, éltem a kis introvertált életemet.

DE – nagy „de” – az egész korai trauma megspékelődött azzal, hogy így sem voltam elég jó, bármennyire is igyekeztem.

Értem én, hogy anyám ezt hozta otthonról, ezt a folytonos negatív, kritizáló szemléletmódot – de ha például egy hosszabb tanfolyamon tájékoztatják arról, hogy ez a folyamatos kritikus hozzáállás, és mellette fizikai büntetés (magyarul nemcsak egy-egy pofon, hanem komolyabb verés) mennyire ártalmas (egyébként vér szerinti gyerek esetén is), akkor talán nem eszi be magát ez az alaphangulat a kapcsolatunkba, és a mindennapi otthoni létezésbe. 

Az örökbefogadási felkészítő tanfolyam például olyan kérdésekkel foglalkozik, hogy miért fontos a gyerekek saját történeteinek megismerése (amennyiben lehetséges), és akár a vér szerinti szülőkkel való találkozás is.

Nos, én egészen huszonkilenc éves koromig nem tudtam az égvilágon semmit a saját történetemről, és valószínűleg egy hatalmas adag szerencse és szinkronicitás kellett hozzá, hogy megtaláljam őket a kaotikus adminisztrációs história ellenére, hogy beszéljek a „másik” anyámmal, és megismerjem az ő szemszögét is.

A humanizmus vesztésre áll, de amíg a meccs megy, kit érdekel?

WMN Ügy – 2020. június 11. – SÁ

Hogy nem egy „kis kurva” volt, ahogy nekem beállították, hanem egy szerencsétlen, de normális tizenhét éves gyerek, aki a házasságba menekült a szülői szigorból, és így a remélt boldogság helyett egy bántalmazó kapcsolatba került. Hogy bevállalt három gyereket, akik közül a legidősebb Romániában, én, a középső Budapesten, a legkisebb pedig Ausztriában született, lekövetve a menekülési útvonalat.

Hogy a három gyerekből azért kerültem csak én másik szülőkhöz, mert a teljes reménytelenségben és eszköztelenségben erre vezetett az út, és belátták, hogy nekem így lesz a legjobb.

Hogy mi volt, miután én megszülettem, hogyan viszonyult a család ehhez a kérdéshez, ők mit és hogyan kommunikáltak a saját családjukkal – ez mind-mind nemrég, huszonkilenc évesen jutott el hozzám.

Ezeket az információ-morzsákat nagyon is fontos tudnom – már nem egy nagy üres „semmi” van a saját múltam helyén, hanem arcok és történetek küzdelemről, élni akarásról és nehéz döntésekről.

Ha a rendszer anno, engedi, hogy a két anyám találkozzon, akkor lehet, hogy ezekről sokkal hamarabb értesülök, és a korai identitásom is máshogy alakul.

Jó látni, hogy az internet, a külföldi szakirodalom, és most már könyvek által is (például a The primal wound, meg amiről Both Gabi is írt: Akinek két anyja van) mennyi olyan hasznos információ és tanács juthat el egy örökbefogadást fontolgató szülőpárhoz, ami ’89-ben még nem állt rendelkezésre. És maga a negyvenórás tanfolyam is egy kincs, ahol nemcsak a szakirodalomban listázott és pszichológusok által validált információk cserélnek gazdát, hanem egy sorsközösség is születik, olyan barátságokkal szülők és (örökbefogadott) gyerekek között, ahol teljesen más a megértés szintje.

Kár lenne ezt a lehetőséget veszni hagyni, arra hivatkozva, hogy így egyszerűbb a folyamat – mert ez valami olyan plusz, amit minden örökbefogadó szülő számára fontos lenne (ingyenesen!) biztosítani. 

Majdnem biztos vagyok benne, hogy amint ez a tanfolyam már nem lesz kötelező, ráadásul költséges „teherré” is válik, pont azok fognak lemorzsolódni, akiknek egyébként a legnagyobb szükségük lenne rá. Ne szúrjunk már ki ennyire azokkal a gyerekekkel, akik egy alapvető bizonytalanságból végre szerető, biztonságos, megértő közegbe kerülhetnének!

Bakos-Ladányi Orsolya

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images