–

Amikor megismerkedtem leendő amerikai férjemmel, a rózsaszín felhőkön át az a naiv gondolat ütött szeget a fejemben, hogy a két kultúrából klassz kis szinergiát alkotunk, és magyaros kreativitással ötvözött amerikai lelkesedés izgalmas keveredésében éljük majd az életünket. A másság, az eltérő gondolkodásmód igen csábító volt eleinte, aztán rájöttem, hogy a két kultúra nem gyúrható egykönnyen össze. Öt és fél éve, a lányunk érkezésekor pedig vulkánszerűen robbantak ki a kettőnk közötti különbségek, amelyek közül a gyerek kénye-kedve szerint válogat.

A két halmaz közös része – és a hozzá rendelhető elemek

Az ünnepeink jó része azonos, így csak némi logisztikát igényel, hogy a Mikulás kétszer jön, és kissé zsúfolt a karácsonyunk Jézuskával és a visszatérő nagyszakállúval, főleg úgy, hogy az amerikaiak még le is csípnek jó egy napot a mi két és fél napos ünnepünkből.  A karácsonyi szokásokat egész könnyen kombináltuk: a december eleji fadíszítésre én adtam be a derekam, de a szaloncukorhoz ragaszkodom. A húsvéti nyuszi megmarad a szerepében, de ez az ünnep is rövidített verzióban történik: a húsvéthétfő egyszerűen elmarad.

Az amerikai és a magyar konyhát sem volt nehéz harmonizálni, bár a tejföl még mindig mumus a férjem számára, és nem kicsit ódzkodik attól, hogy a parázs felett kibuggyanó szalonnazsírt rácsepegtesse a kenyérre.

A leves értelmezése számára szintén eltér az én koncepciómtól, mert neki maximum egy sűrű gulyásleves vagy jól megpakolt bableves fér bele ebbe a kategóriába. A gyerek mindebbe nagyon jól beilleszkedett: nyilván nem nehéz örülni két Mikulásnak, és vígan eszi a tejfölt meg a steaket. Természetes neki, hogy márciusban feltesszük a kokárdát, július 4-én pedig felveszi a csillagos-sávos pólót. Az amerikai focira háromévesen kattant rá, miközben a nyíregyi nagypapával kézilabdameccseket néz. A szinte megduplázódott ünnepek, a gasztronómia, a sport ugyanolyan jól megfér egymás mellett Léna számára, mint ahogy Dr. Seuss sem szorítja ki Szepes Máriát Pöttyös Panni-könyveit vagy a Gőgös Gúnárt.

Ami nem szuszakolható bele a két halmaz közös részébe

Szerencsénkre nagyon hasonlóak az alapértékeink a férjemmel, de az eltérő szocializáció hagy némi teret a konfliktusok forrásnak. Gyerek nélkül is központi kérdés volt köztünk a lakás hőmérséklete. A mai napig nem jöttem rá, miért szeretik az amerikaiak úgy élni az életüket, mintha egy nagyméretű Gorenje-be költöztek volna be, de friss házasként még valahogy kompromisszumot kötöttünk.

Amikor azonban a kis rékliben rugdalózó pár hónapos babával grasszált a mínuszokban a kocsi és a lakás között, fejvesztve rohantam utánuk a gyerek kötött pulcsijával, sállal, sapkával, kesztyűvel, tollkabáttal.

Aztán a lányom elég hamar döntött, és a hideg mellett tette le a voksát, hogy a kultúraváltásnál, azaz Magyarországon úton-útfélen megállítsanak minket, miszerint megfázik a gyerek, ha nem húzok rá azonnal bundazsákot takaróval.

Ha valamelyikünk megbetegszik, az amerikai társadalom nagyfokú racionalitása szólal meg a férjem hangján. A generációkról generációkra hagyományozódó „ne egyél fagyit, mert fájni fog a torkod/zárd be az ablakot, mert megfázol a huzatban/vizes hajjal meghűlsz” jellegű intelmeket a férjem pusztán vajákos asszonyok bölcseletének tekinti.

Mostanában nyugvópont felé tendál a központi kérdés: a fegyvertartás. Amerikai lakásunkban mindig volt pisztoly, a férjem időnként jár sportlövészetre, és a lányom – nagyobb unokatestvéreit látván – bizony érdeklődik a fegyverek iránt. A példák napestig sorolhatók az eltérő viszonyulásunkról az önállóságra neveléstől és az én óvó-babusgató gondoskodásomtól, a lakás méretein keresztül a „hova köhögjünk?” kérdésig (Ehhez ugyanis az amerikai óvodások nem a kezüket, hanem a karjukat használják).

A kétkultúrájúság nem jár, hanem meg kell dolgozni érte

...és tapasztalataim szerint elég alaposan – gyereknek és szülőnek egyaránt. Mivel én vagyok a kisebbségi kultúra képviselője, én csempészek bele a napjainkba Weöres Sándor-verseket, Halász Judit-dalokat, Skype-beszélgetéseket, Vukot, én veszem rá, hogy december 5-én tisztítsa ki a csizmáját, hogy tűzze fel a kokárdát, vagy hogy segítsen a palacsinta készítésénél. Léna ki-be járkál a két kultúra között, többnyire ismeri a szokásokat, az adott társadalom által elvárt viselkedésformát, és ezt jó látni. Persze időről-időre felmerül bennem néhány kérdés. Milyen lesz a lányom identitása? Hol érzi majd otthon magát? A szakirodalomban természetesen ott a válasz: a gyerek egy idő után eldönti, melyik kultúrát érzi közelebb magához. Addig

annyit tehetek, hogy minél többet megmutatok neki a sajátomból.

A kérdéseimre szerencsére vannak titkon őrzött szalmaszálak, amelyeket nálam tapasztaltabb kétkultúrájú családoktól zsákmányoltam. A legfrissebb szerint, az identitást én adom a lányomnak. Én határozom meg, én ültetem el benne a nemzeti öntudat magját. Tudom, hogy a lányunk kulturális identitása a magyar és az amerikai kultúra ötvözete lesz. Jelenleg ott tartunk, hogy az amerikai cserkészetben büszkén felemelt jobb kezével mondja a szöveget, és amikor az On my honor, I will try to serve God and my country… elhangzása után rákérdezek, hogy melyik is az az ország, amelyet szolgálni fog, a legnagyobb természetességgel vágja rá, hogy Magyarország. Hát, most itt tartunk, de ez bőven változhat még. A többit majd a saját érzései és élményei alapján dönti majd el.

 Trembácz Éva Zsuzsa

 

Ha szívesen olvasnád még szerzőnk egyéb írásait is, mindenképp csekkold a Facebook-oldalát is!

Szerzőnk korábbi írását is olvasd el, ami jól mutatja a két ország között lévő gasztronómiai különbségeket: Rántott vaj, csípős csokis keksz és sajtspray – Kedvenc bizarr ételeim Amerikából

A képek a szerző tulajdonában vannak.

Kiemelt kép: Pexels.com/Suvan Chowdhury, Freepik.com