Egy szép téli napon kezdődött a történetünk

Amikor a januári szülői előtt a kisfiam óvó nénije megkérdezte, gondoltunk-e arra, hogy iskolába menjen idén, egyből rávágtam, hogy nem, meg sem fordult a fejünkben, maradjon csak még egy évet, nyár végi születésű, és a finommotorikája sem túl erős.

Erre az óvó néni csak annyit mondott:

„Óóó, az majd még addig javulni fog, a gyerek okos, ügyes, iskolaérett.” – Szerintük.

Dagadó anyai büszkeséggel vittem haza aznap, talán mintha tényleg kicsit komolyabb lenne? Nőtt is? A fogváltása már megindult, a nagymamák szerint az a biztos jel. Otthon elmeséltem, most már az egész család büszke volt, csak az én szívem szorult össze titokban, ha ránéztem, hiszen olyan kicsi még.

Tényleg iskolaérett?

Másnap azért külön, négyszemközt megkérdeztem a másik óvónőt is, aki szintén azt mondta, menjen csak. „Okos, ügyes, és persze, iskolaérett. Merthogy a társas kapcsolatok ugyanolyan fontosak, mint a ceruzafogás, és milyen jó lesz neki ott, úgyis elmennek a barátai, a nagyok.” Így aztán bejártuk a város szóba jöhető iskoláit, kikérdeztem, és az agyára mentem az összes létező ismerősömnek, akinek iskolás gyereke van. Felhívtam a helyi nevelési tanácsadót, kerestem iskola-előkészítőt, beszéltem a többi ovis szülővel is, szóval elkapott a gépszíj. És közben boldogan újságoltam mindenkinek: „Az én gyerekem olyan szuper, hogy hatéves, és simán mehet iskolába.”

Persze motoszkált bennem, nem biztos, hogy jó döntés ez, ezért amikor az ovi megírta a szakvéleményt, akkor kértem az iskolaérettségi vizsgálatot.

Ezt abban az esetben lehet kérni, ha a szülő és az óvoda nem ért egyet, hogy menjen vagy maradjon a gyerek. Csodálkoztak nagyon, általában a szülők azért kérik a vizsgálatot, mert az ovi nem akarja engedni a gyereket.

És itt indult meg a lejtmenet

Elmentünk a helyi nevelési tanácsadóba, ahol egy fiatal pszichológus vizsgálta meg. Ő elmondta, nem hogy nem iskolaérett, de talán egy-két évnyi fejlesztéssel elkerülhetjük a speciális iskolát. Mert a mozgása rendezetlen, a nagymozgásai szétesők, a finommotorikája nulla, a szókincse még inkább, tehát, ha valami nagyon intenzív fejlesztésbe kezdünk, akkor talán elmehet egy év múlva, de jól válasszunk tanítót.

Hazamentem, és nem is értettem, mi történik

Az én ügyes, okos kisfiam, akit folyamatosan dicsérnek az oviban, ennyire le lenne maradva??? Ezt azért nem akartam elhinni.

Közben járt az iskolai előkészítőre, ott már egyértelmű volt, hogy akármit is látnak az oviban, korai még neki az iskolakezdés. A fejlesztőpedagógus leültetett, és elmondta, lehet, hogy a saját közegében ügyes, talpraesett és bátor kisfiú, de az iskola egy új közeg, új kihívásokkal, egy teljesen ismeretlen helyzettel. Ráadásul van egy régóta ismert és kezelt szorongásos betegsége is, ahol az állapota rosszabbodását épp az ilyen helyzetek válthatják ki.

Nem vonom kétségbe az óvónők jó szándékát, ők három éve, napi szinten találkoztak vele. De talán ők sem látják, hogy az iskola nagyon magas követelményeket állít, és bizony oda egy hatéves még kicsi.

Végül – kicsit még a családdal is szembe menve – úgy döntöttünk, marad. Pont ráér hétévesen kezdeni az iskolát.

Az is tisztán látszott viszont, hogy egy „majdnem iskolás” nagyfiúnak már nem igazán jó a vegyes csoport. Sajnos egy 20 fő feletti vegyes csoportban nincs idő külön a nagyokra, annak pedig, hogy nyolctól négyig oviban van, majd utána visszük iskolai előkészítőre, fejlesztésekre, nem láttuk értelmét.

Új helyzet

Ismét lázas keresgélésbe fogtunk, hogy vajon van-e a környéken olyan ovi, ahol nem vegyes csoportok vannak? A drágább magánovikban természetesen volt, de mi azért szerettük volna költséghatékonyan megoldani.

Több ovit megnéztünk, volt, ahová a kisfiammal együtt mentünk, mégiscsak ő jár majd oda. Végül, szinte az utolsó pillanatban, már a beiratkozások után találtuk meg azt a kis közösséget, ami egyfajta átmenet az iskola és az óvoda között. Felvették, beírattuk, és vártuk a szeptembert.

Nem tudtuk, mibe is ugrunk bele, hiszen három védett év után, egy évvel az iskola előtt váltani, talán kicsit őrültségnek tűnhet, főleg egy szorongó gyerekkel.

Szülőként azt éreztük, hogy lépni kell

Sokat beszélgettünk, hogy milyen lesz az új csoport 18 vadidegen gyerekkel, idegen óvónőkkel. De ahogy szeptemberben elkezdődött az év, és a kisfiam örömmel, felszabadultan, szorongástól mentesen beleszokott az új rendszerbe, na, az minden várakozásunkat felülmúlta.

A nagycsoporttól is többet ad ez az ovi, hiszen itt kapja az alapokat, ami majd fontos lesz az iskolában. És itt nem csak a mozgásra, a fejlesztésre, a szabályok megtanulására és a napirendre gondolok, hanem egyfajta nyitottságra, és arra, hogy megtanítják a gyerekeknek, mennyire érdekes a világ, és milyen jó tanulni.

Van olyan nap, hogy kicsit szomorúbban jön haza, mert „aznap épp nem tanultak semmi újat” – szerinte. De ezek a napok is pontosan ugyanolyan hasznosak, és fontosak, hiszen ilyenkor „csak” játszanak.

Időnként persze nosztalgiázunk, hogy milyen volt a régi ovi, találkozunk is a régi barátokkal, ovistársakkal, de már ő sem menne vissza.

Jó döntés volt

Talán a kis életének legnehezebb, és legfelkavaróbb döntése volt az, hogy nem engedjük iskolába, és ovit váltunk. Ugyanakkor az az öröm, amivel nap mint nap bemegy, illetve az iskolához szükséges készségeinek, képességeinek fejlődése abban erősít meg, egy percig nem bánjuk, hogy így döntöttünk.

Vannak helyzetek, amikor szülőként csak a saját szívünkre szabad hallgatni, bármennyire is jó, vagy épp nem jó azt hallani, amit a szakember, az óvónő, a pszichológus mond.

Illetve nagyon fontos, hogy legyen egy szakember, aki hiteles, akinek a tanácsait meghallgatjuk, elfogadjuk, hiszen ő más helyzetben látja a gyerekünket, és ismeri az iskolai elvárásokat is. Nehéz döntések ezek, talán sokszor ki sem derülnek, hogy vajon jól döntöttünk-e, hiszen nincs viszonyítása alap, mi lett volna, ha marad a gyerek. Most úgy látom, amikor belekerülünk egy olyan helyzetbe, ami a gyereknek nem jó, akkor igenis lépni kell.

Ha látjuk, hogy a rendszer rugalmatlan, ha nincs szándék a változásra, akkor nekünk kell változtatni.

Hiszen ezek az évek nagyon fontosak, nem mindegy, hogyan kezdi majd az iskolát, milyen felkészültséggel, milyen háttérrel, és mennyire fog vágyni a tanulásra, mennyire lesz nyitott az újra.

Igenis a mi felelősségünk, hogy megtaláljuk azt a közösséget, amelyik nemcsak felkészíti az iskolára, hanem ahol jól is érzi magát.

Higgyünk magunkban, higgyünk a gyerekünkben, és higgyünk abban a fejlesztőpedagógusban is, aki lehet, hogy nem azt mondja, amit egy szülő hallani akar, de jó szándékkal és tapasztalatból mond véleményt.

 

Ny. Anita