–

Új világrend születőben

Hányszor kerültem hülye helyzetekbe, éreztem csapdában (vagy egyszerűen szarul) magam, csak azért, mert nem volt egy közös, nyilvánvaló konszenzus a helyzet normáit illetően! Igen, fontos, hogy legyenek szabályok. A korlátok, határok, egyértelmű jelzések segítenek érteni, eligazodni, kiszámíthatóbbá, ezáltal kontrollálhatóbbá tenni a helyzeteinket. Viszont azt is látom, hogy bármely kultúra szexualitást szabályozni hivatott normái és előírásai – hacsak nem nagyon szűk és zárt közösségről van szó, de talán ott éppúgy – ne lennének, finoman fogalmazva is, legalábbis problematikusak. Erre a sokszínű és őrülten komplex jelenségre – nevezzük emberi szexualitásnak – egyszerűen képtelenség mindenki számára kielégítő szabályrendszert alkotni. Arról nem is beszélve, hogy ki alkotja meg ezeket a szabályokat, mi célból, és azok kire hogyan érvényesek?

De ha nem lehet általános, mindenkire érvényes szabályokat alkotni, akkor miért nem a kisközösségi-, párkapcsolaton belüli- vagy egyéni szabályok kialakításának módjairól beszélgetünk?

Bárhogyan is alakul a #MeToo mozgalom hatására egy „új szexuális világrend”, szükség van olyan szabályokra is, amelyek egyéni szinten is mindig alkalmazhatók.

Mert az élet tele van olyan helyzetekkel, amikor nincs senki, aki megmondhatná, meddig mehetek el, mit szabad és mit nem, vagy épp nem fekete-fehér a történet, vagy még azt sem tudom, mit akarok.

Szerintem semmi baj nincs a közös beleegyezés elvével: ez egy nagyon tiszta, egyszerű szabály és tulajdonképpen bármilyen szexuális helyzetben használható, ahol nem a helyes döntés, hanem a biztonságom, a jóllétem a tét.

A beleegyezés elve viszont nem azt jelenti, hogy akkor mi itt most ketten, hárman, akárhányan téren és időn kívül egyezkednénk. A privát alkujaink bele vannak ágyazva a társadalom hatalmi dinamikáiba, intézményes viszonyaiba, a tágabb és szűkebb társadalmi környezetünk szexualitásra és nemi szerepekre vonatkozó normáiba. Más a privát alku közöttünk, ha te a főnököm vagy, az apám, a férjem vagy a szeretőm. A kontextus kijelöli kettőnk egyezkedésének körülményeit, de azon nem változtat, hogy mi ketten most akarunk egymástól, a helyzettől valamit. És ebben együtt kell dűlőre jutnunk.

SzexKRESZ

A BDSM (bondage-szado-mazo) szexuális szubkultúrákban, amikor a felek konszenzuális alapon szexuális játékaikban a fizikai fájdalommal, a hatalmi dinamikákkal, alá-fölérendeltséggel explicit módon kísérleteznek – szigorú protokoll szerint játszanak. Van egy viszonylag egyszerű szabály: Zöld: Igen, mehet tovább! Sárga: Lassítsunk, nem tudom, hogy mennék-e még, időre van szükségem! Piros: Stop, vége, itt fejezzük be!

Én nem ismerek olyan embert, aki ne küzdene valamilyen mértékig azzal – akár első flörtről, akár többévi házasságban egy átlagos hétfő esti szexről legyen is szó – hogy mit hogyan mondjon, jelezzen jól a partnerének.

Nem tudunk nemet mondani, nem tudjuk a vágyainkat őszintén kommunikálni, ha nem jó, ha fáj, ha másképp szeretnénk. A KRESZ-lámpás kommmunikáció tűnhet kicsit iskolásnak, viszont elmondhatatlanul felszabadító és szimpatikus az alapelv, amin nyugszik: mindkettőnknek joga van azt érezni, amit, jogunk van nem tudni, hogy mit akarunk, és jogunk van bármelyik pillanatban megállni. Mint ahogy ezzel azt is alapvetésnek veszi, hogy nincs két egyforma szex, még ugyanazzal az emberrel sem. Mindig csak az „itt és most” számít, hogy most mit érzek, mi esik jól, és mi nem. Mindeközben nem kell obskúrus spekulációkba bonyolódnom azt illetően, hogy a másiknak most vajon jó-e, amit csinálok. A felelősséget mindenki a maga részéért vállalja. És ez az egyszerű szabály biztosítja, hogy közben egymásért is felelősséget vállaltunk.

Itt álljunk is meg egy pillanatra! Hány férfitól, nőtől hallom: „Félek, hogy nem vagyok elég jó, nem úgy csinálom, ahogy neki jó lenne! Azt mondja, hogy jó, de látom, hogy nem megy el… mást mond a szája, mint a teste. Ösztönösen tudom, hogy a testnek hihetek, de hogyan kezeljem azt a konfliktust, amikor a párom ellentmondásos üzenetet ad? Mit vegyek belőle komolyan?”

Vegyük egymást komolyan!

Lehet engem naivnak tartani, de én hiszek abban az alapelvben – legyen az iskolában, munkahelyen, családi környezetben vagy a hálószobában – hogy vegyük egymást komolyan.

Ha komolyan veszem és respektálom a másikat, onnantól mindegy, hogy férfi vagyok-e vagy nő. Ahhoz azonban, hogy komolyan tudjalak venni, először magamat kell komolyan vennem. És ez egyáltalán nem olyan triviális, mint amennyire elsőre annak tűnik. Ahhoz, hogy felnőttként komolyan tudjuk venni magunkat, sokat számít, hogy a szüleink gyerekként komolyan vettek-e minket.

Hányan nőttünk fel úgy, hogy nem kaptuk meg azt az alapvető tiszteletet, ami valójában egy egyévesnek éppúgy kijár, mint egy „felnőttnek”?

Hányunknak van emléke arról, hogy a szülei nemhogy nem fordultak felé értő figyelemmel, de nem is vették komolyan, sőt kinevették, megszégyenítették?

Ha sírtam, ha valami fájt, ha gyenge voltam, vagy csak bizonytalan, ha féltem, ha nem akartam, vagy ha épp nagyon vágytam valamit. Ez nyilván kulturális sajátosság is, a korszellem és nevelési tanácsadó könyvek is azt sugallták, hogy a gyerek valahogy „alsóbbrendű”, és csak azért, mert a léte függ a felnőttektől, ezért a jogai is csorbulnak; „Majd ha elvégezted az egyetemet, fiam, beszélgetünk…” És lehet, hogy a szüleink még nem gondoltak erről semmit, de ettől függetlenül ezek az érzések még beégtek, és érzékeny zónák maradtak felnőttkorunkig. És nem véletlen, ha a szexuális helyzetekben okoznak gondot. A szexben, ami alapvetően mégiscsak szorosan összefügg az ember önbizalmával, önbecsülésével, a másikba vetett bizalommal, az érzéseink felvállalásával, a védőbástyáink időleges lebontásával.

A #MeToo első hullámában szembejött egy bejegyzés:

„Remélem, a lányaimnak nagyobb szerencséje lesz!” – itt bennem felhorgadt valami: nem, ez nem csak szerencse kérdése.

A gyerekeinknek már tudunk más példát mutatni. Például azzal, hogy szembenézünk a saját családi örökségünkkel. Elkezdjük magunkat tisztelni és komolyan venni. Ez segíthet abban is, hogy mi már meg tudjuk nekik adni azt a tiszteletet, amiből felnőve talán könnyebben fogják értékelni önmagukat; megélhetik, és ki mernek állni majd az érzéseik jogosságáért

Hogyan néz ki mindez a gyakorlatban? A nemet mondás művészete

De hogyan tudok „jó” döntést hozni félreérthető, nehéz helyzetekben, amikor a legfőbb kérdés, hogy: én miért érzem magam kényelmetlenül? Hogyan tudom felismerni a határaimat? És mi van akkor, ha épp a határokkal akarok kísérletezni, ha bele akarok valamibe menni, de közben jó lenne vigyázni is magamra? Fel tudom vajon ismerni, hogy ez egy olyan hatalmi játszma, ahonnan azonnal menekülnöm kell?

Szexuális nevelési foglalkozásokon, tréningeken legtöbbször a „Biztonsági szabályok” gyakorlattal kezdünk. Mindenkinek magában kell egy kérdést megválaszolnia: „Mire van szükségem ahhoz, hogy társas helyzetekben biztonságban érezzem magam?”

Társas helyzet lehet bármi: munkában, iskolában, tömegközlekedésen, az anyámmal, a gyerekemmel vagy épp szex közben. A múltban vagy a jelenben. Biztonság szintén bármi, ami gondolkodás nélkül, „zsigerből” kerül a papírra. Mindenkinek más, mindig más fontos: még burkoltan se érezzek a másik felől erőszakot, értsék, amit mondok, ismerjem a játékszabályokat, ne nevessenek ki, ne érezzem, hogy ciki, amit érzek, gondolok, vegyenek komolyan. De olyan alapvető dolgok is hozzátartoznak ehhez, hogy ne legyek kiszolgáltatva a helyzetnek; legyen nálam pénz, telefon…. Vagy, hogy legyen időm megérkezni, fizikai terem ahhoz, hogy átláthassam a lehetőségemet, megérthessem, mi történik. Arra a kérdésre, honnan lehet tudni, hogy ha a biztonságod veszélybe kerül, ilyen válaszokat kapok: „izzad a tenyerem, hevesebben ver a szívem, elpirulok, ideges leszek, elkezd fájni a fejem, valami leblokkol bennem”. Hamar kiderül, hogy ez a „szabály” valójában mindannyiunknál folyamatosan jelen van. Csak nem mindig hallgatunk rá. Pedig a test megbízható jeleket ad: figyelj, itt most történik valami, határhelyzet van!

Ha a testem útmutatásai szerint kezdem a megoldást keresni, akkor nem az „illendő megoldás”, a „helyzet jóságának” megőrzése, hanem a saját jóllétem biztosítása felé mozdulok.

Van, hogy ez nem megy azonnal, mert éppen leblokkoltam. De talán pont a fizikai diszkomfort segíthet akár egy gondolatnyi időt nyerni. Akár úgy, hogy kimegyek pisilni, veszek egy nagy levegőt, és ránézek a helyzetre. Mi történik? Miért érzem így magam? Az már a következő kérdés, hogy ezt hogyan kommunikálom, függően attól, hogy ki a partner, mennyire fontos nekem a szituáció, mennyire akarok, vagyok képes magamért az adott pillanatban kiállni. Jelzem, hogy most valami sérült, álljunk meg, figyeljünk jobban, lezárok, vagy épp elmegyek – minthogy a kimenekülés is egy jó válasz. A tét az én biztonságom és jóllétem.

Az erő veled van

A szex mindkét nem kezében, gatyájában, bugyijában hatalom – mint ahogy mindig is az volt. Hogy hogyan használjuk, az kettőnkön múlik. Nyilván a gyakorlatban ez bonyolult és sokrétű – ráadásul a társadalmi konvencióktól egyáltalán nem független. Meddig engedek, rendelem alá a saját preferenciáimat a másiknak, vagy mikor lépek át a másikon tudatosan, illetve anélkül, hogy ezt érzékelném? (A finomhangolásokról, a hatalom és a szex összefüggéseiről egy következő írásban bővebben olvashattok majd.)

Az nagyon nem mindegy, hogy a külső normák erősítenek vagy megfosztanak az önrendelkezésemtől, a saját testem, vágyaim fölötti hatalomtól. Úgy gondolom, hogy a „biztonsági szabályok” ezt segítik látni, felismerni. Innentől a saját döntésem, hogy ellenállok-e vagy sem. Ez vezethet azután tovább, hogy a kettőnk közötti viszony egy közösen kialkudott, tiszta, kimondott szabályokon alapuló egyezség lehessen, és ne a kimondatlanul maradt, kintről öntudatlanul és reflektálatlanul magunkra vett béklyó.

A következő cikkben rendesen benézünk a bugyiba, és ott folytatjuk, hogy hogyan értelmezzük azokat a jeleket, amiket a saját, vagy éppen a másik teste üzen.

Névvel vagy név nélkül ezen az e-mail címen várom a tapasztalataidat, gondolataidat: [email protected]. Ugyanitt tudsz elérni, ha konzultációra jelentkeznél. Várlak, beszélgessünk!

Mester Dóra Djamila

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/stsmhn