–

Én felnőtt koromra tanultam meg, hogy mindig, mindenre, bármilyen helyzetben mondhatok nemet. A közepén, a felénél, a háromnegyedénél. Abban a szent pillanatban, amikortól úgy érzem, nem akarom. Ahogy a Tea and Consent (Tea és a beleegyezés) című remek animációban igen jól eltalálták az alkotók: én döntöm el, hogy mikor van az utolsó csepp, amit még meg akarok inni.

Mégis miért bonyolultabb ez a szexben? Mert a szex nem csak arról szól, ami épp jólesik. Túl sok minden keveredik benne; a sokszor ambivalens vágyaink, pozitív és negatív érzelmeink, hatalom, elnyomás, függőségeink. Karöltve gyönyör és fájdalom. A szexbe túl sok mindenki szól bele; a neveltetésem, a kulturális közeg, a társadalmi normák. Ráadásul a szex, az erotika sokszor egyik alapvető, lényegi mozgatórugója épp az ellenállásból létrejött feszültség, a normáknak való ellenszegülés, a határon egyensúlyozás; amikor én magam sem tudom eldönteni, mit akarok, akarok-e megállni vagy továbbmenni.

De ki mondja meg, hol a határ?

Elképesztően izgalmas látni, ahogy a #MeToo-kampánnyal a szó szoros értelmében kinyílt Pandora szelencéje. A szemünk láttára zajlik, a saját bőrünkön tapasztaljuk a nyugati kultúrkör szexuális normarendszerének átalakulását. Az internet – mint a valaha elképzelhető legtávolabbi fizikai és kulturális határokat valós időben összekapcsoló technológia – egyszerre katalizálja, egyben láthatóvá is teszi, ahogy a mikro- és makrostruktúrák zajlanak a társadalomban. Ezúttal a nemi szerepek és a szexualitás terén. Sokakkal együtt, én is nagyon fontosnak tartom – mégha az internet kissé bizarr, ambivalens nyilvánosság is –, hogy nők és férfiak elkezdték arccal, névvel vállaltan saját történeteiket megosztva, soha nem tapasztalt bátorsággal feltörni az évszázadok óta rögzült szexuális tabukat. Ez enyhíti a felgyűlt fájdalmakat, gyógyít, összeköt, megtöri a szégyenérzetet, ami oly régóta a zsigereinkig átitatja a szexualitást. Ez lehetővé teszi a feldolgozást, a megértést, ami a továbblépés feltétele. Engem – nemcsak mint szexuális nevelőt, aktivistát, de mint egy fiúgyermek anyját, mint nőt, mint a saját sorsomért felelős embert – az foglalkoztat legjobban: hogyan lépünk innen tovább? Hogyan változnak meg ettől a dolgaink a legintimebb magánterekben, a párkapcsolatainkban? Hiszen ez most lehetőség arra, hogy végre újra tudjuk rendezni a férfiak és nők között évszázadok óta rögzült hatalmi struktúrákat. Most végre újra tudnánk huzalozni a – valójában már  – mindkét nem számára kényelmetlen szexuális kódokat.

A #MeToo egy konstruktív, pozitív változás irányába mutató folyamatot indított el: emberek beszélgetnek, vitáznak, állást foglalnak, felvállaltan mernek és akarnak valamit gondolni a nemi szerepekről, a szexualitásról!

Ez a folyamat azonban könnyen félre is mehet, és ezt szintén jól lehet követni az interneten. Az általánosításokkal, az összemosásokkal, szélsőséges reakciókkal valójában az történik, hogy újabb normákkal, elvárásokkal írjuk fölül azt, amitől végre megszabadulhatnánk. „A férfiak ilyenek meg olyanok, így vagy úgy lehet közeledniük, de ha nem ezt csinálják, tűnjenek a fenébe!” Vajon nem vezet ez ismét oda, hogy én, mint egyén, akár férfi vagyok, akár nő, nem léphetek jól, és csak „hibázni” tudok?

Pedig most érkezett el a kiváló alkalom, ahelyett, hogy egymásra mutogatnánk, kezünkbe vegyük - nők és férfiak egyaránt – saját, egyéni szexualitásunk felett az ellenőrzés jogát.

Nem más, nem a celeb, nem az anonim történet, nem a szomszédasszony, egyes egyedül csak én tudhatom, hogy a saját testemmel, gyönyörömmel, szexualitásommal kapcsolatban mikor hol a határ.

Keep it small!

És most nyilván sokan felhorkannak, hogy „ez nem ilyen egyszerű”. Sokunknak nincs lehetőségünk kilépni a körülményeinkből. Nyilván ahhoz, hogy tartósan lehessen pozitív változás, hogy a bántalmazókat felelősségre vonják, hogy ne legyenek következmények nélküli visszaélések, áldozathibáztatás, hogy ne legyenek áldozatok, ahhoz kell egy jogrendszer, ami szankcionál. De a normaváltás alulról is, (sőt!) onnan tud igazán elindulni. És lehet hátránya a kicsiben, alulról induló változásnak, hogy nem feltétlenül lesz hirtelen nagy társadalmi visszhangja. Viszont konkrét helyzetekben, arccal, történettel, érzelmekkel rendelkező emberekként könnyebben tudunk alakítani a sorsunkon. Lehet hatásunk a folyamatra, megélhetjük, átélhetjük az eredményét.

Ezt akár már holnap el tudom kezdeni: életem szerelmetes társával, a gyerekemmel, a szomszéddal, a főnökömmel, kollégáimmal. Figyelem és kommunikálom, hogy mit szeretnék, és mit nem szeretnék. Megrajzolom, és felvállalom a határaimat.

Amennyire fontosnak tartom érteni, hogy mi zajlik „nagyban”, legalább annyira fontosnak érzem, hogy legyenek eszközeink ahhoz, hogy ezt a tudást a mindennapokba is át tudjuk ültetni. Engem ez foglalkoztat, ilyen folyamatokban kísérek másokat, tanulok a magam és mások példájából, és izgat, hogy ki mit gondol erről. Ezért szeretnék most ezen a szálon hétről hétre tovább lépegetni, és minél jobban a konkrétumokba, finomságokba hatolva írni az innen kibomló témákból: a fájdalomról és az erőszakról a szexben, hogy mit jelent a kölcsönös beleegyezés elve, hogy hol és hogyan jelenik meg, és miért fontos a szexben is az „empowerment”, az ellenállás szerepéről és logikájáról és hogy mindezekből én milyen „hüvelykujjszabályokat” állítanék össze magamnak és a gyerekemnek egy boldogabb és jobb világ reményében.

Mester Dóra

Névvel vagy név nélkül ezen az e-mail címen várom a tapasztalataidat, gondolataidat: [email protected]. Ugyanitt tudsz elérni, ha konzultációra jelentkeznél. Várlak, beszélgessünk!

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Happy Zoe