Nem tudom értelmezni, amit olvasok, nem tudom értelmezni az indulatokat, nem tudom értelmezni a bloggert, és nem is szeretnék a férfi gondolatvilágában jobban elmerülni. Csak nézek ki a fejemből, a „férj-gyerek-kutya-44 év-millió buli” alkotta képzelt trónomon, és csak a nőket tudom és akarom értelmezni.

Engedjétek meg nekem, hogy – az idézett férfi által már nyugvóponton lévő és társadalmilag helyesnek ítélt helyzetemből – hadd szóljak hozzátok, ti középkorú, vagy ne adj' isten még idősebb, gondtalanul „bulikázó”, lenézett nők!

Te, aki egy szar családban nőttél fel, borzalmas kapcsolatokba menekültél fiatalon, aztán azokat a hátad mögött hagyva felépítetted az életed. Lett saját szakmád, eltartod magad, senki nem támogat, reggel egyedül ébredsz, és ha kiborulsz, akkor már a barátnőidet sem hívhatod éjszaka, mert az ő családjukat nem ébresztheted fel. Te, aki dolgozol, mint az állat, hogy fizesd a lakbért vagy a lakáskölcsönt, hogy vegyél jó ruhákat, hogy büszkén nézhess tükörbe, mert nincs, aki nap mint nap megdicsér, indulj csak el hétvégén, és menj moziba, színházba, mutasd meg magad, nevess a barátnőiddel, igyál egyet vagy akárhányat,

és ne törődj azzal, hogy ki mit gondol rólad!

Te, aki beletoltál nyolc-tíz évet egy olyan kapcsolatba, amelyikben lassan elvesztetted a személyiségedet, a jókedvedet, amelyikben nem merted megkérdezni, de a végén csak kiderült, hogy végig át voltál verve, megcsaltak, miközben építetted a közös jövőtöket, a karrieredet, szépítetted a lakást. Aztán összeomlottál, és most itt állsz gyerek, jövő, önbizalom és kapcsolat nélkül, te is menj, kérlek, szedd össze a barátnőket, és bulizz! Hagyd, hogy a futó kalandok visszaépítsék az egódat, hogy aztán évek múlva újra bele tudd vetni magad egy igazi, egymást egyenrangú félként kezelő kapcsolatba!

Te, akit az apukád vagy a volt férjed tart el még mindig. Te, aki valójában sosem dolgoztál, de imádsz bulizni, te, akire a barátai bármikor számíthatnak a nap 24 órájában, te, aki meghallgatod a problémáikat, és segítesz nekik, ahogy csak tudsz, te, aki megbízhatóan ott vagy az éjszakában, amikor a legjobb barátnőd elrohan otthonról, mert nem bírja a harmadik gyerek hatodik éjszakája tartó üvöltését, te, aki ilyenkor megöleled, adsz neki egy zsebkendőt és egy felest, aztán lenyugtatva taxiba rakod a szabadságod egy kicsi, de számára sokat jelentő darabjával, hát, te is mulass, ameddig jólesik, és majd a barátok sem feledkeznek meg rólad, ha már ebbe beleuntál!

Te, akinek összeomlott a kapcsolata, és annyi időt töltöttetek a lombikprogrammal, annyi megalázó kört futottatok, annyi hormont kaptál, hogy már attól is boldog vagy, ha még éppen bele tudod gyömöszölni magad a bulizós cuccaidba, és nincs szakállad. Te, aki sírva elbúcsúztál egy éve attól az embertől, akinek nem tudtad megadni, amire a legjobban vágyott. Te, akinek az életedet újra el kell képzelned gyerek vagy család nélkül, visszanyerve a régi testedet, és a réginél még jóval nagyobb önbizalmadat, gyömöszöld bele magad a cuccokba, hívd a barátnőidet, és élvezd az éjszakát, mert még hosszú út áll előtted… és igen, lehet, hogy teljesen egyedül.

Te drága könyvmoly, aki fél a férfiaktól, mindig is félt tőlük, de most két pohár bor után alig állsz a lábadon a bárpultnál, és a globális felmelegedésről beszélgetsz magyarul két spanyol csávóval (ebből sem lesz nagy kaland!). Te, akit kényszerítettek a barátaid, hogy mozdulj ki a könyveid és a macskáid mellől, felöltöztettek, kisminkeltek, aztán lassan haza kell vinniük, mert hamar kidőlsz. Te, aki majd reggel arra ébredsz, hogy már megint miket műveltél az éjszakában, meg „decikivoltam”, viszont milyen jó volt, egy időre biztos elég is… te is hagyd magad máskor meggyőzni arról, hogy bulizni jó, bulizni kell!

És…

…majdnem kihagytalak téged is, aki felneveltél két gyereket, akik szintén buliznak már valahol a közelben. A férjed lelépett, szuper jól nézel ki, és nem hiszed el, ami veled történt.

Izomból bulizol és iszol, mert fáj minden, és akkor melléd áll egy pasi a Gozsduban, a részegségtől ostoba arcából dőlnek rád a szavai, miszerint „ilyen öregen otthon lenne a helyed már”, kérlek, ne sírd el magad, fogd a koktélodat, öntsd vele nyakon a pasit, és menj, táncold ki magadból, amit ki tudsz! Majd egyszer jobb lesz otthon is a millió emlék között...

Na, meg…

…én! Én, aki, mondjuk, 36 évesen, felelős anyaként egy-egy jól sikerült „végre elszabadultam” buliban a barátnőimmel az asztalon táncolok rendesen bekarmolva, közben egy kicsit sem festek családanyaként, de két-három óra alvás után rettenetes fejjel kúszom el a már megreggeliztetett, felöltöztetett kislányommal az oviba, és onnan a munkahelyemre, hát, mit is üzenhetnék magamnak? Azt, hogy nagyon jól teszem, mert még mindig csak egy napig szenvedek a másnaptól, a családom pedig egy percet sem tőlem, mert feltöltöttem az akksikat.

Mi mindannyian olyan sokfélék vagyunk, olyan szépek, olyan érdekesek, olyan viccesek, annyifélék, de egyvalamiben közösek: mind öregszünk.

Érezzük csak magunkat jól, ahogy szeretnénk – és ahogy tudjuk!

Marossy Kriszta