Aki a saját bőrén tapasztalta meg, hová lehet eljutni az oktatás által

Leövey Klára elszegényedett nemesi családból származott, apját, Leövey József megyei táblabírót korán elvesztette (aki előtte ugyanígy járt az ősi családi vagyonnal), nevelése így anyjára, Szathmáry Eszterre hárult, aki nagy gondot fordított a feladatra: Klárát a művészetek felé terelte, a fiatal lány pedig ennek hatására nemcsak zenélt, énekelt, színjátszott, de az irodalom iránt is lángra lobbant.

Írói vénája először akkor csillant meg, amikor családi kapcsolatai révén Pozsonyba került, ahol végigkövethette az 1842–1843. évi országgyűlés történéseit: feszülten figyelte az országgyűlés karzatáról a politikai csatározásokat, irodalmi, illetve színházi témájú írásai mellett politikai tárgyú értekezései is megjelentek, amelyekkel sikerült felhívnia a figyelmet eszére és tehetségére.

Ez óriási dolognak számított abban a korban, amikor a nőnevelés elsődleges célja az volt, hogy egy jól nyélbe ütött házasság megkötésére készítse fel a lányokat,

a kor polgári ideálja pedig az erkölcsös, családjáért élő, és kevésbé az önmagát megvalósítani kívánó nő képe volt.

Leövey – akinek nevével találkozhatunk Leöwey és Leövei formában is – azonban épp az ellenkezője volt: igazi elhivatott forradalmár, szabadság- és (ma már úgy mondanánk) nőjogi harcos, aki nemcsak azt ismerte fel, hogy a nőknek mekkora szerepük lehet a nemzeti erő és egység megtartásában, illetve a magyar nyelv, valamint a magyarság felemelkedésében, hanem azt is, hogy mindezekhez az oktatáson keresztül vezet az út. 

„Mi nagyobb, mi fönségesebb mint embert nevelni az életnek, a hazának”

Leövey Kláráról viszont – akitől az idézet származik – nem lehet harcostársa, Teleki Blanka említése nélkül beszélni, aki addigra már szintén elkötelezte magát a nők iskoláztatása mellett, nőneveléssel kapcsolatos eszméi azonban még a reformkor haladó szellemében is forradalminak számítottak. Persze volt kitől magába szívnia az ügy iránti hevületet, nagynénje, Brunszvik Teréz grófnő ugyanis az első magyar óvodák alapítója volt, aki e mellett már 1829-ben iskolát hozott létre a cselédlányok számára.

Széchenyihez hasonlóan Teleki maga is úgy gondolta, hogy a reformokat felülről kell kezdeni, ennek legfontosabb lépését pedig egy magyar nyelven oktatást folytató nőnevelő intézmény létrehozásában látta – a korban jellemző angol, német vagy francia nevelőnők felváltására.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Azt vallotta ugyanis, hogy a magyar arisztokraták lányainak idegen nyelven, idegen szellemben történő nevelése eltávolítja őket a magyar nyelvtől, és így nemzetüktől is.

1846-ban megnyitotta lányneveldéjét, ahová a főúri családok gyerekeit várta. Ez volt az első olyan intézmény, ahol a tantárgyakat szaktanári rendszerben oktatták: történelmet és irodalmat Vasvári Páltól, természetrajzot Hanák Jánostól tanulhattak a diákok, akiknek közvetlen felügyeletét pedig Leövey Klára látta el. Munkakapcsolatuk pedig Teleki Blankával az idő folyamán barátsággá mélyült. 

Mit kívánnak a magyar nők: egyenjogúságot, szabad oktatást, szavazati jogot

A kimagasló tudományos minőség és a nevelésben megjelenő hazafias szellem ellenére – ami a korszak más lányiskoláitól eltérően újdonságként jelent meg Teleki intézetében – kezdetben alig jelentkeztek növendékek. Egy évre volt szükség ahhoz, hogy tizenegyre növekedjen a tanulók létszáma (első diákjuk egyébként Deák Ferenc keresztlánya, Puteáni Róza volt).

Az 1848-as forradalom idején a tanárok és a növendékek Petőfiék 12 pontjához hasonlóan közösen fogalmazták meg a saját követeléseiket: ebben szerepet kapott a vágy, hogy a nők is járhassanak egyetemre, ahogy a női egyenjogúság kiterjesztése, a szavazati jog megszerzése is.

Az iskola azonban nem élhetett meg hosszú életet, a történelem eseményei közbeszóltak, így Teleki az intézet bezárására kényszerült.

A szabadságharc két wonder womenje

Miután a tanári gárda és a növendékek szétszéledtek, Leövey és Teleki tevékenyen vállaltak részt a szabadságharc eseményeiben: követték a kormányt Debrecenbe, ahol többek közt sebesülteket ápoltak, a világosi fegyverletétel után pedig nemcsak hogy pénzzel támogatták a menekülő honvédeket és a többi üldözöttet, hanem még bújtatták is őket.

Az osztrák hatóságok azonban emiatt és korábbi tevékenységeik okán 1851-ben „veszedelmes lázadóknak” bélyegezték, és haditörvényszék elé állították őket.

A vizsgálat két éven át folyt ellenük – addig mindkettejüket rabosítás alatt tartották. 1853 júniusában végül lányok forradalmi nevelése, a forradalomban való részvétel, lázító tartalmú könyvek terjesztése, valamint a honvédek támogatásának vádjával Telekit tíz, Leöveyt pedig öt év várfogságra ítélték.

A rájuk mért ítéletet a hírhedt kufsteini várbörtönben kellett letölteniük viszontagságos, sokszor embertelen körülmények között. Leövey Klára a fogság alatt – állítólag lepedőjére – írt egyetlen versében celláikat „élő sírnak” nevezte. Ennek ellenére a két bátor nő egyszer sem kért kegyelmet.

pedagógus női egyenjogúság Leövey Klára nőnevelés
Madarász Viktor: Gróf Teleki Blanka és Leövey Klára a kufsteini fogságban, 1867 – Forrás: MNG

Élete végéig elkötelezett híve maradt a nőnevelés ügyének

Leövey 1856 júliusában szabadult. Ezt követően hazatért, és egy ideig Máramarosszigeten, az egyik unokatestvérénél lakott, akinek lánya mellett nevelősködött, illetve részt vett a helyi irodalmi és műkedvelő kör vezetésében.

És mivel a nőnevelés iránti elhivatottságát a viszontagságos börtönévek sem tudták kiirtani belőle, 1859-ben szülővárosában létrehozta saját lánynevelő intézetét, amely két évig sikeresen működött – egészen addig, míg 1861-ben a hatóságok minden indoklás nélkül bezáratták.

Ezt követően egy évvel aztán csatlakozott az akkor szabadult – ám már nagybeteg – Teleki Blankához, akivel Párizsba utaztak. Teleki 1862 októberében meghalt, barátnője pedig egy ideig még a francia fővárosban tartózkodott, majd 1865-ben hazatért, és a Teleki család gyerekeinek tanítója lett, emellett pedig csatlakozott az akkor induló Máramaros című hetilaphoz, újságíróként.

Cikkeiben nemcsak gazdasági, hanem természetesen nevelési és társadalmi kérdésekkel is foglalkozott, többször is megemlékezett a szabadságharcról, a kiegyezést pedig elutasította. 1889-től aztán ismét Pesten folytatta újságírói tevékenységét, egészen 1897. április 8-án bekövetkezett tragikus haláláig – figyelmetlenül egy omnibusz elé lépett, amely elgázolta.

Rendkívüli életútja azonban örök halhatatlansággal ajándékozta meg.

Kiemelt kép: Wikipedia / Teleki Blanka rajza / Vasárnapi Ujság 1887-30 

Filákovity Radojka