A tél egyik legcsúnyább napján indulok Kisvárdára. Hol a hó fúj az arcomba, hol szakad az eső, hol a szél taszítja arrébb a kocsit. Jó nagy késéssel érkezem meg, a parkolóban már várnak rám. A modern irodaházban Háda György, a magyar second hand ruhák „pápája” fogad. Bár első látásra nem pápának, inkább kedves nagypapának tűnik, tagadhatatlanul övé a legnagyobb használt ruhás bolthálózat az országban. Megkértem, oszlassa el a homályt, és mesélje el, hogyan kezdődött a kapcsolata a ruhákkal, és hogyan nőtt a cége nyolcmilliárdos árbevételű birodalommá.

A történet a rendszerváltás után kezdődött, amikor Háda György épp a Dunántúlon dolgozott. Ott találkozott egy tanárral, aki használt ruhákkal kereskedett, és rábeszélte Hádát, hogy vegyen meg egy fél kamionnyi használt ruhát. A főiskolán frissen végzett keresztfia csatlakozott hozzá, aztán egy évre rá a másik is, végül a lánya is beszállt a családi üzletbe. Kultúrházakban, kistelepüléseken terítették az akkor még holland árut. Aztán váltottak, és Angliában kerestek partnert, akivel azóta is együtt dolgoznak. „Bármilyen hihetetlen, nincs írásbeli szerződésünk. Minden év elején megállapodunk szóban. Egy kézfogás elég. Ha egyszer nem fizetnék, máris kivetne magából a piac” – mondja nevetve. A piac leosztott, minden nagykereskedő másik országgal üzletel. 

De kezdjük az elején: hogy kerül ide a használt ruha, tonnaszám? „Angliában az emberek a használt ruháikat leadják egy konténerbe” – meséli Háda úr. „A konténer valamelyik nagy segélyszervezet tulajdonában van, ám nekik sem lehetőségük, se személyzetük nincs az üzemeltetésre, válogatásra, ezért megegyeznek egy céggel, amely a ruhákat elviszi, cserébe pedig fizetnek a szervezetnek, hogy az tartós élelmiszert vásároljon, vagy másra fordítsa. Miután a szervezet eladta a készletet, onnantól fogva ez egy üzlet. A másik módszer a house-to-house, amikor egy zsákot kap az ember, abba beleteszi a feleslegét, és megírják neki, mikor jönnek érte, mikor szállítják el. Ezt szokták később iparszerűen dézsmálni” – mesél tovább Háda, aki főleg Skóciából és Észak-Írországból vásárolja fel a ruhákat. „Az elmúlt évek alatt a rendszer annyira kiépült, hogy már előválogatókat küld Skóciába, így pont a nekünk megfelelő ruhák kerülnek Magyarországra. A legújabb módszer a cash for clothes, amikor egy zsák ruháért 60-80 pennyt fizetnek, majd tovább értékesítik azt.”

(Ha az oldalsó nyilakra kattintasz, lapozható lesz a képgaléria:)

„A Humana hozta Magyarországra az első adag préselt bálás ruhát még a téeszes időkben, melléküzemágként, amikor még nem lehetett kft-ket alapítani. Amint felszabadult egy afrikai ország a diktatúra alól, ők már a harmadik napon ott voltak. Régebben üzleteltünk is velük, de ma  már nem” – mondja, amikor a konkurenciáról kérdezem.

Valójában a Zarával, a Mangóval és egyéb fast fashion márkákkal kell versenyre kelniük, de a second hand piacon nincs ellenfelük.

De hogyan termelődik ennyi ruha? – teszem fel a kérdést. Háda szerint a magyarázat az, hogy az angol házakban nem nagyon van hely, egy-két szoba, egy-egy ruhásszekrény van, ami nem teszi lehetővé a gyűjtögetést. „Mi vagyunk csak ilyen gyűjtögetők, jó lesz ez még valamire – mondjuk, aztán sosem lesz jó semmire.” Csak, hogy érezzük a számokat: a Háda-üzletekben 5000 tonna ruha fogy évente, pedig ők csupán az angol kereskedő által begyűjtött ruhák tíz százalékát viszik el. 

Nem mindegy persze, hogy melyik tíz százalékot. Ott áll egy csomó ruha egy kereskedőnél, köztük vannak jó és gyengébb minőségű darabok. A „csúcsminőség” indul hozzánk, majd hosszú utazás után megérkezik Tiszakanyárra. Az 1700 fős kistelepülésről indult a cég, azóta is az egykori termelőszövetkezet épületeiben és saját csarnokokban dolgozzák fel az áru egy részét. A beérkező termékeket átválogatják, árazzák, ha szükséges, mossák, a cipőket összepárosítják, a vegyes árukat külön gyűjtik.

Három kategória létezik náluk: az úgynevezett krém, a diszkont, és az „eső áras”. A második kettő nem takar rosszabb minőséget, csak épp nem annyira felel meg a mai kor divatjának. A termékek először a „krém kategóriába” kerülnek, egy hónapig vannak a boltokban. Egy hónap után teljes árucsere következik, minden Kisvárdára érkezik. Innen aztán egy árkategóriával lejjebb kerül. A boltokban keletkező fogyás alapján folyamatosan töltik fel a készleteket, tehát ha egy boltban eladnak egy héten 500 zsákot, akkor 500 új zsák ruha érkezik hozzájuk. 

A kisvárdai üzemben folyik a logisztika, itt csomagolják készre a boltoknak az árut. Minden egyes zsákot beszkennelnek, hogy nyomon tudják követni a fogyást, majd a visszakerülő árut újra iktatják. Ami nem kel el, az Afrikába megy eladásra egy erre szakosodott üzemi válogatás után.

Az utóbbi években, számos plázában is megjelentek a Háda-üzletek. Van, aki szerint ott nincs helye a second handnek, mások viszont örömmel üdvözlik. „A plázáknak van egy szövetsége, onnan hallottam áttételesen, hogy vegyük tudomásul, hogy a Háda soha nem fog bekerülni az A kategóriás plázákba. Ezek után azt mondtam, hogy biztos akkor vannak B-kategóriások is, és jó lesz az nekünk” – mondja. Elsőként a Lurdyban kaptak helyet, mert volt egy időszak, amikor alig volt ott bérlő, csomagban árulták a bérleteket, és egy üzemeltető több plázájában is lehetett üzlethelyiséget kivenni. Ma már nem így van, vannak helyek, ahol, ha lejár a szerződésünk, menniük kell. Nekünk is vannak mellényúlásaink, maradjunk ennyiben” – mondja nevetve, majd hozzáteszi: „Manapság már magasak a plázaárak. Jön egy cég, és azt mondja, bármennyit fizetne a boltért, csak hadd vehesse ki. Mi elvtelen dolgokba nem megyünk bele, és azért, hogy elmondhassunk, hogy ott vagyunk egy plázában, de ha naponta veszteséget termelünk, azt baromságnak tartjuk.” A cég most 20 plázában tart fenn boltot, ezekkel együtt 84 üzletük van. „Mivel olcsón adjuk a ruhát, olcsó hely kell, de a keresésre is sok idő elmegy. Itt, a környéken Kisvárdán, Pécsett, Miskolcon, és Nyíregyházán évtizedek óta működünk.” 

(Ha az oldalsó nyilakra kattintasz, lapozható lesz a képgaléria:)

De miért épp az angolok? – merül fel a kérdés. „Higgye el, mindent kipróbáltunk. Svájcból nagyon keveset vásárolunk, borzasztó drága, és nagyon téli, nagyon vastag. Angliából, ahonnan én szállítok, 450-500 tonna ruhát dolgoznak fel hetente. Az olaszoknál a legjobb a cipő meg a táska, a ruhát viszont ki kell dobni. Ráadásul az olasz emberek sokkal alacsonyabbak és kisebbek. A franciák lehordják a ruháikat, a németeknél a lakástextil szép, a holland most már nagyon vegyes, az amerikai márkákkal pedig az a baj, hogy nem ismerik az emberek, csak az Abercrombiet, de az kint is drága. Az angolnál is kezdenek gondok lenni, mert az angol elmegy a Primarkba meg a tömegáruházba, így a minőség egyre alacsonyabb lesz. Én a Marks&Spencerben vásárolok, ha öltöny kell, csak oda megyek. De már ezek az üzletek is elkezdtek élelmiszert is árusítani, nem véletlenül." 

Számos tévhit él a használt ruhás konténerekkel, meg egyáltalán a műfajjal kapcsolatban, ezt Háda György igyekszik eloszlatni.

„Rólunk azt mondják, hogy ingyen kapjuk, vagy hogy még nekünk fizetnek azért, hogy elvigyük a ruhát, de ez nem igaz. Mi is küszködünk. Olyan kicsi az árrés, hogy minden fillért meg kell becsülni. Üzemeltetni kell a gépezetet.”

És hogy mi igaz a fertőtlenítésből? Mivel EU-s előírás, ők már fertőtlenítve kapják a ruhákat, de senkit sem biztatna arra, hogy mosás nélkül felvegye a vásárolt holmit. „Volt olyan eset, pontosabban egy ilyenről tudok, hogy a gyerekre úgy adták rá a ruhát, hogy nem mosták ki előtte, de ezzel mi nem tudunk mit kezdeni”. 

Mint ahogy azzal sem, hogy legnagyobb boltjuk, a Nagy Lajos király utcai üzlet előtt már a csere előtti este sorban állnak a kereskedők, akik címke alapján dobálják be a ruhákat a hatalmas zsákokba. „15-20 percig csak mennek be az emberek, a forgóajtót már többször letépték. Igyekszünk szabályozni a kereskedőket, mert mi is látjuk, mi megy ott.”

Azelőtt a nagy nemzetközi márkákkal hirdették a boltokat, de a márkavédelem miatt le kellett szedni a jól csengő feliratokat. „Volt, aki azt mondta, hogy odaadja az áruját, de ki kell szedni a címkét. Van aki »meg tudja oldani«, de azt az árat nem tudjuk a mi árainkhoz illeszteni.

Ha valami új, és ott a címke rajta, hogy 40 fontba került, attól még nekünk 1850-ért kell adni, mert ez a mi árfekvésünk” –mondja. 

Az üzemben sétálgatva jó a hangulat, nem úgy tűnik, mintha rettegnének tőle. „Gyuri bácsi” hangzik innen és onnan, a dolgozók nevetgélnek, beszélgetnek, és közben serényen pakolnak, áraznak, és lopásgátlót szerelnek a ruhákra. Az üzemcsarnokokba busszal szállítják a közeli településekről a dolgozókat, itt ezt lehet képesítés nélkül csinálni. „A másik nagy cég errefelé a  csirkések, de senki nem szeret a csirkegyárban dolgozni. Más itt nem nagyon van, bár most építenek a franciák egy csigatöltő üzemet Kisvárdán” – mondja a cégtulajdonos.

Háda György nem vágyik budapesti életre, bár a cégnek van a fővárosban egy lakása, ott szállnak meg, ha hosszabb tartózkodásra lehet számítani. „Mi itt születtünk, elvagyunk itt, így alakult az élet. Nem gondoltuk, hogy ekkora monstrum lesz belőle, amikor elkezdtük. Én már kicsit mentesítve vagyok a munkától a koromnál fogva, és az a fő luxus az életemben, hogy nyaranta elmegyünk a Balatonra. 23 éve alakult a cég, másutt a családtagok ilyenkor már nem is beszélnek egymással, de úgy látszik nálunk ilyen a család” – mondja nevetve, majd meghatottan mutatja az egyik unokáját, aki a tiszakanyári park felavatásán énekelt. 

Zimre Zsuzsa

Fotó: Sztanó Alma