Nézem a fotókat a Facebookon. Barátnőm kifacsart pózban, fejjel lefelé lóg a rúdról, arcán testi kínnal vegyes büszkeség. „Mindezt két hét alatt!” – így a képaláírás. Nyomok neki egy „hűha” jelet. Én meg indulok az indiai táncórára.

Nem tudom, honnan jött a gondolat. Azt hiszem, csak ennyi volt: valami újat akartam. Mozogni, de nem edzőteremben. Táncot tanulni, de minden tét nélkül.

És talán magam előtt is bizonyítani valamit. Hogy amiről gyerekként álmodtam, az okkal motoszkál még mindig a fejemben.

A jó példa ragadós

Nem tagadom, egy ideig nem értettem azokat az ismerőseimet, akik hamarabb belevágtak, mint én. Nap mind nap az új hobbijukról áradoztak. Aztán észrevettem, hogy sokkal kevesebbet panaszkodnak, mint a többiek. Akármi volt is, amibe belefogtak – tánc, hangszer vagy torna –, egytől-egyig azt mesélték, hogy a kezdeti bénázás után egy ponton beállt a fordulat, és attól kezdve megtáltosodtak.

A lelkesedés lassan rám is átragadt. Irigyeltem azt az életkedvet, ami újabban áradt belőlük. Imponált, hogy ők már rég túlléptek azon, mit gondolnak róluk a többiek. Mert nekik volt igazuk: soha nem lehetsz túl idős az angolspárgához vagy a hegedüléshez. Valójában még a baletthoz sem.

Ezért ultimátumot adtam magamnak. Gyorsan kellett lépnem, hiszen kifogások mindig lesznek, de kezdő tánccsoport nem indul bármikor. Mivel a trendkerülők közé tartozom, egy dél-indiai táncformát, a bharatanatjamot választottam, ami itthon a klasszikus baletthoz hasonlítható, és tökéletes választás azok számára, akik odavannak a távoli kultúrákért.

Minden kezdet nehéz

Nem mondom, hogy az első óra nagyon inspiráló lett volna. Gyakorlatilag félig guggoló helyzetben, az alappózban töltöttünk el vagy ötven percet, ütemre topogva a padlón. „A dolog eddig inkább harcművészetre hajaz, ráadásul fáj is, és minden, csak nem nőies” – gondoltam magamban, egészen az első lótuszvirág kézjelig, amit – mindenért kárpótolva – követett szépen a többi.

„A combom remegett, mint a kocsonya!” – mesélte rúdtáncos barátnőm az első pár edzése után. Neki legalább volt oka a panaszra, mert amit ő választott, az az enyémhez képest olyan volt, mint egy versenysport. „Tény, hogy fáj. A hájamat húzza a gravitáció. De ez mind megúszhatatlan ahhoz, hogy a végén az emberből démon váljon!” – tette hozzá. Igazat adtam neki, bár az én célom egész más volt. Sokkal inkább valami önkifejezéssel akartam összekapcsolni a testmozgást.

Túl öreg vagy? Hülyeség!

Azért akadnak ennél bevállalósabbak is. Volt kolléganőm azzal rövidített a bakancslistáján, hogy felnőtt fejjel beiratkozott balettra. A szép mozdulatok, meg némi gyermekkori nosztalgia vonzotta a rúd és a tükör mellé. Mindezzel párosult némi egészséges önirónia is, így a kezdeti nehézségeket könnyen áthidalta. Ami pedig a legjobb a felnőtt balettiskolák óráin: a rivalizálást a csoporttársak hírből sem ismerik. Még úgy is, ha egyszerre több korcsoport képviselteti magát egy termen belül, inkább egymást bátorítják, az akadályokat együtt ugorják meg. A hangulat pedig a legmegerőltetőbb pillanatokban is vidám.

Tény, hogy nem hemzseg az ország felnőtt balettiskoláktól, bár az is igaz, kevesen vennék a bátorságot, hogy beiratkozzanak. Eleget halljuk, hogy a felnőtt szervezet kevésbé tud megfelelni annak a fizikai megterhelésnek, ami a balettal jár. Pedig érdemes példát venni azoktól, akik dacolnak az előítéletekkel. A felnőtt balettórák előnyeit már néhány alkalom után érezni lehet: a tartás kiegyenesedik, a léptek ruganyosabbakká válnak.

Ami pedig megfizethetetlen – és ez benne van a pakliban, akármelyik elfoglaltságot választjuk is – egyszerűen megfiatalodunk.

Nincs más, ami akkora önbizalmat adna az embernek, mint valamilyen fizikai vagy mentális korlát leküzdése.

Hadd verje a falat a szomszéd

Ahogy a balett vagy a néptánc is csábíthat, úgy a hangszertanulás iránti vágy is feltörhet belőlünk, néha annak dacára, ha gyerekkorunkban kínként éltük meg a rendszeres, kötelező gyakorlást. Nem ritka az sem, hogy egy réges-régi akadályt akarunk megugrani, ezért futunk neki újra a hangszertanulásnak. Talán a gyermeki énünknek tartozunk azzal, hogy sok évvel később, érettebb korban, lelkileg izmosabban vegyük fel a kesztyűt, és nézzünk szembe a kihívással.

„Ez legalább olyan, mint a zumba vagy a hastánc, abban az értelemben, hogy egyszerűen addiktív” – meséli a lányom osztálytársának édesanyja, aki csellóra jár, és a nagylányától örökölte meg a hangszert. „A család nagyon jó fej, sokat tűr. De a szomszédból már kopogtak át a falon. Most már fel se veszem. Valahogy fel kell készülni a vizsgára.”

Tiszta drog

Egy ismerősömnek a minap büszkén megmutattam a bharatanatjam-alapállást. Igaz, legutóbb a tanfolyam vezetője azt mondta, hogy nem rogyasztok elég mélyen. Sebaj, otthon, a tükör előtt a hétvégén begyakoroltam, a kéztartással együtt. Alig várom az órát, hogy élesben, a zenére is csinálhassam. Egyszerűen nem tudok lecuppanni róla.

A rúdtáncos barátnőm írta nemrég, hogy néha holtfáradtan esik be az edzésre, de pár perc elteltével már fülig ér a szája, és amikor az órának vége van, szinte szárnyal hazafelé.

Mégis megéri. Ahogy megéri a kidörzsölt combok, a húroktól heges ujjbegyek, az elhúzódó izomláz is. Nem csak a jó példa, a jókedv is ragadós. Az pedig bőven ránk fér.

Burns Katalin

ÉRDEKEL, MIT ÁRUL EL RÓLAD EGY ÚJ HOBBI? OLVASD EL A HVG EXTRA PSZICHOLÓGIA MAGAZIN CIKKÉT!