Ha elég ügyesen „hadonászol” rajta, olyan lesz, mint egy horrorfilmben – Három különleges hangszer, amit biztosan nem ismertél eddig
A WMN-es értekezletekben az a legjobb, hogy két másodperc alatt olyan éles tematikai kanyarokat vagyunk képesek végig az ideális íven bevenni, hogy az egészen addig a pillanatig elképzelhetetlen. Az emberi jogoktól néhány mondatban eljutunk a paradicsompalántákig, hogy aztán a következő lélegzetvétellel már egy színházi bemutatóról diskuráljunk – elég egy szempillantásnyira kihagynia az agynak, és csak lesünk. Egy ilyen vargabetű vezetett ahhoz is, hogy két törvényjavaslat és egy Disney-hercegnős kvíz között DTK felvetette: nem írnék-e esetleg a thereminről, ha már egészen váratlanul kiejtettem a számon a hangszer nevét. Mondtam, hogy persze, de akkor már hadd írjak az ondes martenot-ról is – na, itt fulladt kollektív röhögésbe a történet. A cikk viszont bekerült a táblázatba, úgyhogy íme, a kedvenc különleges hangszereim, DTK-nak speciálba. Csepelyi Adrienn írása.
–
Theremin: instant horrorfilm
Egyelőre sajnos ez az egyetlen hangszer a felsorolásból, amit már kipróbálhattam, és mondhatom, rendkívül jó móka – ugyanakkor nagyon nehéz is játszani rajta, hiszen az ember úgy érzi, csak véletlenszerűen hadonászik.
A theremin, más néven Thereminvox vagy etherophone 1920-ban született a Szovjetunióban. Nevét (és létezését) Leon Thereminnek köszönheti, aki rádióhullámok interferenciája segítségével hozta létre ezt a hangszert, amely lényegében egy analóg szintetizátor. Elsőre csak egy lapos doboz, illetve egy antenna – na de ha bekapcsoljuk! A két rádiófrekvenciás oszcillátor majdnem azonos rezgésszámra van hangolva: 170 kHz-en, illetve megközelítőleg 168 kHz-en rezeg. A két jel interferál egymással, így keletkezik az a jel, amely erősítő segítségével alakul a jól ismert, kissé félelmetes, vagy olykor vicces hanggá.
A „hadonászással” a hangmagasságot és a hangerőt is szabályozhatjuk, szóval aki ügyes, az nagyon is tudatosan képes játszani a hangszeren.
Henry Cowell és Edgard Varese is komponált thereminre, a könnyűzenében pedig a The Beach Boys (Good Vibrations), Jean-Michel Jarre, Frank Zappa vagy épp Jimmy Page (Led Zeppelin) is használta koncerten, a Whole Lotta Love előadása közben.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Ondes Martenot: a francia filmváltozat
Egy kicsit elegánsabb, mint a theremin, de az első verziója lényegében ugyanazon az elven működött, aztán – részben a hasonlóság, részben pedig a könnyebb kezelhetőség érdekében – billentyűzetet kapott, ami fölött egy drótszálat feszítettek ki, s azon lehetett a frekvenciát változtatni.
Így aztán azt is mondhatnám: az Ondes Martenot (vagy Ondes Musicales, ami zenei hullámokat jelent) egy orgona és a theremin szerelemgyereke.
A Maurice Martenot által 1928-ban bemutatott hangszer hallható az egyik legkedvesebb zeneművemben, Olivier Messiaen Turangalila-szimfóniájában.
Emellett komponált még ondes martenot-ra Samuel Barber, Arthur Honegger és Darius Milhaud is. Könnyűzenében Jonny Greenwood a Radiohead 2000-ben megjelent Kid A című lemezén használta a hangszert, de Damon Albarn operájában (Monkey: Journey to the West) és a Daft Punk Random Access Memories című, 2013-as lemezén is hallható. A hangszer érdekessége, hogy csak egy szólamban képes játszani.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Vibrafon: ovis hangszer felnőtteknek
Bár talán ez a legismertebb a felsorolásból, jó párszor néztek már rám kikerekedett szemekkel, amikor arról áradoztam, mennyi imádom a vibrafont – arra gondoltam, mesélek róla is ebben a cikkben.
A vibrafon ugyanis úgy néz ki (már legalábbis felülről), mint egy hatalmas xilofon, és ugyanúgy kell is játszani rajta, ahogyan azt az oviban csináltuk. (Remélem, mindannyian kaptatok xilofont az oviban énekfoglalkozáson. Szerintem alaptörvénybe kellene iktatni, hogy így legyen, annyira jó!)
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
A vibrafon annyival komolyabb szerkezet a xilofonnál, hogy a behangolt és sorba rakott fém lemezkék alatt rezonátorcsövek sorakoznak, amelyekhez egy olyan szerkezet kapcsolódik, ami rezegteti a hangot (innen a hangszer neve). Az ütők vége filccel vagy egyéb puha anyaggal van bevonva, így a hang egyszerre játékos és megnyugtatóan bársonyos – egyszerűen csodálatos.
Én Lionel Hamptonnak köszönhetően szerettem bele a vibrafonba kislánykoromban, nektek is ajánlom az ő életművét – ne lepődjetek meg, Hampton eredendően zseniális jazzdobos volt, de rengeteg felvételen játszik szerencsére ezen a különleges ütőshangszeren is. A komolyzenében is van példa a használatára: Alban Berg Lulu című operájában. Aki most merítkezne meg a műfajban, javaslom, ne ezzel a művel kezdje – haladóknak annál inkább ajánlom a Lulut, ami felkavaró erejű darab!
Az alábbi playlistet úgy állítottam össze, hogy engedjen egy pici betekintést a három hangszer hangzásvilágába:
Kiemelt képünk forrása: Getty Images/ ullstein bild / Contributor
