Szombat délután három óra, a fürdőszobai tükör előtt állok

Odakint szikrázóan süt a nap, a csepp ablakunkon át egyenesen rám zuhog a fénye. Nincs rajtam ruha, és szombat lévén van időm alaposan végignézni magamon.

Nos, van mit néznem – a bőrömön még látszik, hogy nyáron nem csak az irodában kuksoltam, van némi színe, a melleim, habár már nem merednek peckesen felfelé, mint tíz évvel ezelőtt, még mindig mellszerűek, a hasam bár sosem volt lapos, most különösen nem az – de szerintem szép. Combjaim telten, nyugodtan simulnak egymáshoz, itt szó sem lehet holmi thigh gapekről (így nevezik azt, mikor valakinek nem érnek össze a combjai), és bizony

van narancsbőröm is, ebben a vad, aranyló fényáradatban tökéletesen kirajzolódik minden egyes apró gödröcském. A vádlijaim erősek, vastagok, hiszen muszáj elcipelniük engem ide-oda.

Picit kényelmetlen érzés végigcsinálni ezt a szemlét

Én is tudom, hogy fogynom kéne, elvégre bőven van miből. Olyan 20–25 kg súlyfeleslegem van, ezt minden orvos, endokrinológus és családtag tudja és mondja is, kedvesen emlékeztetnek időről időre.

A „Mikor fogsz már lefogyni?” kérdés a kedvencem, válaszképp meg szoktam kérdezni, hogy „A jövő hét kedd délután öt óra megfel-e?” mert hát valamit mégiscsak illik válaszolni, a „hagyjálmárbékén” és a „takarodjafrancba” meg nem valami kedves.

Vannak persze, akik átlátnak hájból képződött búvárruhámon, és azért fogadnak el, meg szeretnek, aki és amilyen vagyok úgy igazából – közeli ismerősök, barátok mind, nyilván.

Eszembe jut egy barátnőm panasza

Nemrég hízott meg, és nagyon rosszul viseli mindazt, ami ezzel jár: hogy nem mennek rá a régi holmijai, hogy az újakban nem érzi magát csinosnak, hogy hamarabb elfárad, bármit is csináljon – de amit a legtöbbször felhoz, az a láthatatlanság. Hogy teljesen mindegy, merre jár, mit csinál, mit visel, az utcán, az egyetemen, a boltban – mindenhol levegőnek nézik. Szerinte senki nem vonzódik hozzá, hiszen nem is veszik őt észre.

Sosem tudtam mivel vigasztalni, csak azzal, hogy ismerem az érzést, én is ebben a cipőben jártam és járok most is.

Ennek persze van pozitív és negatív oldala is.

Nyáron nem füttyögnek utánam idegenek, senki nem próbál meg az utcán leszólítani az eltévedt turistákon kívül, és vad bulikban sem akar senki sem összefogdosni. Ez lenne nagyjából a pozitív.

A negatívum a láthatatlanság. Hogy senki, sehol nem vesz észre.

Tudom, sokak szerint ez nem probléma, sőt, van, aki élvezi. De ez nem olyan, mint Harry Potter láthatatlanná tévő köpönyege; ha elég volt abból, hogy senki nem foglalkozik veled, nem dobhatod le magadról csak úgy.

Igen, mindig ott van a fogyás lehetősége, ezzel tisztában vagyok – és sok más nő- és férfitársam is tudja mindezt. Van, aki valóban lusta és egészségtelenül eszik, és van, akinek komoly hormongondjai vannak, vagy valóban nincsen ideje mozogni, mert egyedülálló szülőként gyereket nevel, dolgozik, és háztartást vezet.

Eszembe jut, mikor trolira vártam, a megállóban sokan voltunk, és

mikor begurult a jármű, egy férfi elkurjantotta magát: „Hölgyek előre!”. Minden nőt előreengedett, majd bevágott elém, és felszállt ő is. Nagyon megdöbbentem: ezek szerint engem nem néz „hölgy”-nek? Marhaság, ne is mondja senki – de ezt az apró, szálkaszúrásként kellemetlen eseten évekig nem tudtam túllépni.

A munkahelyemen mindenki köszön mindenkinek

A konyhában, a mosdóban, a teraszon, a folyosókon… Vadidegenek cirkálnak a hatalmas cég hatalmas irodaépületében, és ha összetalálkoznak, köszönnek. Nekem nem nagyon szoktak. Ha kisminkelem magam, más a helyzet, felcsillan néhány férfiszem, de a kényelmes ruháimmal és a többnyire sminkmentes, álmos fejemmel teljes közönyt szoktam csak kiváltani.

Régen ez zavart. Szenvedtem, kevesebbnek éreztem magam másoknál, azon kattogtam, vajon ki mit gondolhat rólam. Szörnyen szánalmas voltam tulajdonképpen,

a láthatatlanságom paranoiddá tett, és ha megláttam, hogy valaki keresztüllát a láthatatlanságomon, és észrevett, azonnal az volt a véleményem, hogy az illető nyilvánvalóan gusztustalannak és ocsmánynak tart engem.

Barátnőm ugyanezt érzi most, dühös magára, a világra, azokra, akik nem láthatatlanok, akik sikeresebbek vagy soványabbak nála. Meg merem kockáztatni, hogy a szemében most mindenki, aki nem túlsúlyos, alapból sikeresnek látszik.

Én pár évvel és jó pár tapasztalattal előtte járok, és már tudom, mit fogok tenni

Szorosan megölelem majd ezt a barátnőt – nevezzük Pirinek – és azt fogom mondani neki, hogy „Piri, minden rajtad áll vagy bukik. Ebből a szarból csak te rángathatod ki magad.”

Ő biztos, hogy azonnal védekezni kezd majd, hogy de hát ő mozog, és nem is eszik már annyit, és különben is… Annak idején nekem is ez volt a reakcióm szinte mindenre. De nem hagyom, hogy végigmondja majd mindezt, mert felesleges. Nem az a célom, hogy rávegyem a fogyásra.

Azt szeretném, hogy a szemlélete változzon meg. Hogy lássa meg magában a pozitívumokat, és kezdjen el ezekre koncentrálni.

Nyisson az újra, a furcsára, az ijesztőre. Pár éve, mikor elkezdtem egy külvárosi piloxingedzésre járni, így tettem én is. Piri, lehet, hogy félelmetes és nehéz lesz, de ha önmagadért teszel valamit, az csodálatos eredményekkel jár majd.

Önkénteskedj, segíts másokon, vedd észre, ha szépen süt a nap, kérdezd meg az ismerőseidet, akikkel már rég nem beszéltél, hogy mi újság velük. Engedd, hogy a jó dolgok is beszivárogjanak a tudatodba, és a negatívumokat told velük kicsit hátrébb.

Szépen, fokozatosan nekem is elmúlt a paranoiám, a borús gondolataim jó része a múlté

Eljárok mozogni, nem azért, hogy fogyjak, hanem magáért a mozgás öröméért. Megtaláltam azokat a hobbikat, amik megnyugtatnak és felvidítanak.

A testem még mindig hatalmas, és sokak számára biztos, hogy még mindig láthatatlan vagyok, de nem érdekel.

Tudom, mik az értékeim, és büszke vagyok rájuk. Szépnek tartom az arcomat, a hajamat, a színeket, amiket viselni szoktam.

Már nem lehajtott fejjel kullogok az utcán, merek idegenekre mosolyogni, és napról napra egyre pozitívabban állok önmagamhoz. Ez pedig, lehet hitetlenkedni és a komment-szekcióban mérgelődni, de akkor is kisugárzik az emberből, és a körülötte lévők is megérzik a változást.

A munkahelyemen már nemcsak köszönnek nekem az emberek, de van, akivel elbeszélünk, elnevetgélünk. Az utcákon, buszokon sem néznek levegőnek az emberek.

A hozzáállásommal és tetteimmel sikerült kihoznom magam a gödörből, amiben előtte évekig kuporogtam, és leráztam magamról az önsajnálat utolsó káros morzsáit is.

Kedves Piri, és mindenki, aki láthatatlannak érzi magát: az önsajnálat, bármilyen jogos is, nem vezet sehová!

Szeresd magad, szeresd embertársaidat, koncentrálj a jóra – most lehet, hogy nevetsz rajtam, de mi veszítenivalód van? Próbáld ki. Nálam bevált. És a szemléletváltás semmibe nem kerül.

Belemosolygok a tükörbe, a szemeim körül apró ráncok képződnek: hát igen, itt a nyakamon a harmincadik szülinapom. Nem így képzeltem el magam anno, de basszus, ilyen az élet. Lassan felhúzok egy köntöst, és miközben elvonulok, hogy főzzek egy kávét, Pirire gondolok. Vajon tudja-e, hogy mennyire drukkolok neki? Hát majd, ha találkozunk, ezt is kimondom. Lerángatom róla a láthatatlanná tévő köpenyét, és ha ehhez sok idő kell – hajrá. Még csak harminc leszek, ráérek.

Joós Nelli