Most Díváli vagy Dewali?

Bevallom, semmit sem tudtam a fesztiválról, még a Google keresőjébe is dewali-ként írtam be először (mert azért szeretek felkészült lenni). Mint kiderült, nagyon sok nemzetiség és vallás ünnepli, mindannyian egy picit másként, így végül úgy döntöttem, én Laaviny barátnőm szokásaira és történeteire hagyatkozom. 

A Díváli tehát nem más, mint a hindu fények fesztiválja. „Diwali” pontosan azt jelenti: a fények sora. Az aratás utáni időszakban, újholdkor tartják az ötnapos ünnepet, aminek minden egyes napja mást és mást szimbolizál.

A fesztivál első két napja a felkészülésről szól. Kitakarítják a házakat, a templomokat, új ruhát öltenek, és megtisztulva várják Lakshmi, a jólét és gazdagság istennőjének eljövetelét. Harmadnapon, amelyet a hindu naptár legsötétebb éjszakájaként tartanak számon, lámpásokat és mécseseket gyújtanak, hogy az istennő odataláljon. Virágokból és gyertyákból alakzatokat készítenek, úgynevezett rangolikat, hogy még jobban elnyerjék az istennő tetszését.

A fény győzelmét ünneplik a sötétség fölött, a tudás hatalmát a tudatlanság ellenében. 

A Díváli körüli történetek, regék és legendák mind arra emlékeztetik a hívőket, hogy a jó mindig győzedelmeskedik a gonosz fölött, és ha nagyon nagy körülöttünk a sötétség, nekünk kell mécsest nyújtani, hogy a jólét és boldogság eltaláljon hozzánk. 

Réges-régi hagyomány

Hosszú évszázadok óta ünneplik a fesztivált, rengeteg indiai író és európai utazó megemlékezett már róla az írásaiban. Egy velencei kereskedő, Niccoló de Conti, a XV. században látogatott Indiába, és a következőket írta arról a bizonyos harmadik napról a memoárjában:

„Az egyik legnagyobb fesztiváljukon olajlámpásokat állítanak fel a templomaikban és a háztetőkön, amelyek égnek egész nap és egész éjjel, és a családok összegyűlnek, új ruhát öltenek, énekelnek, táncolnak és lakomáznak”.

A családi kötelékek ünneplése

A fesztivál negyedik napján arra a történetre emlékeznek, amelyben Párvati istennő és férje, Siva kockáznak, és Párvati legyőzi Sivát. A férj leveti ingét, és leborul a felesége előtt. Történészek szerint a legenda a női teremtő erő győzelmét szimbolizálja a maszkulin romboló erő fölött. Ez a nap a házastársak közti kötelék ünnepléséről szól. Fiatal házasokat hívnak haza a szüleik, megvendégelik őket, és ajándékokat adnak nekik. 

Végül eljön az ötödik nap, a bhai duj, ami szó szerint azt jelenti: a fivér napja – ez a testvéri szeretet ünnepléséről szól. Ilyenkor a lánytestvérek a kezükből etetik fivéreiket, ami a törődést és a szeretetet szimbolizálja.

Azonnal eszembe jutott, hogy ha most otthon lennék, tutira megpróbálnám az öcsémmel ünnepelni azt az ötödik napot. Forgatná a szemét, hogy „már megint mit olvastam, milyen kulturális őrültséggel kísérletezem”. Aztán nagy nehezen azt mondaná: „oké”, de ahogy nyújtanám felé a rizst, már látnám a kárörvendő csillogást a szemében. Azonnal tudnám, mit akar. Óvatos lennék, de persze nem elég gyors, és a fogai úgy csattannának az ujjaimon, hogy visítva hajítanám a fejére a kaját. Hát igen, mi így szeretjük egymást, ilyen nyugatiasan. De attól még nagyon hiányzik.

Az én Díváli fesztiválom

Mi nem ünnepeltük mind az öt napot, csak azt a bizonyos sötét éjszakát. Nagy izgalomban készülődtünk, vasalták a lányok nekem a tradicionális indiai felsőt. Felkaptam egy fekete nacit hozzá, meg utasításra a magas sarkúmat, majd kiálltam a nappalink közepébe, hogy próbababává váljak, míg a csajok körém tekerik a sötétkék selyemstólát. Hát, nem mondom, nem volt egyszerű attrakció… Utána összevissza rohangásztak körülöttem, mutogatva, hogyan ne rángassam a földön a finom anyagot. Mióta az eszemet tudom, néptáncolok, tehát van tapasztalatom a kényelmetlen viseletben, de a húsz alsószoknya, pendely, mellényke, kaláris és szalag legalább rendesen rám volt csomózva. Ugyan az ájulás veszélye folyton fenyegetett, és a pisilés is félórás esemény volt, de az indiai viseletnél még amiatt is aggódhattam, mikor esik ki a súlyos fülbevaló a fülemből, és mikor szakítom el a finom kendőt, ahogy ügyetlenül baktatok felfelé a lépcsőn. Ezek után örömmel tudatom: mindent épen, egészben juttattam vissza a lányoknak.

Az indiai étel, amit felszolgáltak, nagyon finom volt, de csak akkor tudtam igazán elengedni-, sőt még otthon is érezni magam, amikor elkezdődött a tánc. Táncos múltamnak köszönhetően nem volt nehéz gyorsan elsajátítani a lépéseket, és onnantól nagyon élveztem az éjszakát. Táncoltunk, ettünk, ittunk a csodásan kivilágított teremben, és vártuk Lakshmit. És tudjátok, mit? Azóta annyi jó dolog történt velem, hogy meg vagyok győződve arról, hogy az istennő nem hagyott cserben minket aznap éjjel. 

Íme, az imádság, amit Laaviny barátnőmtől hallottam, és szabad fordításban adom most közre:

Hazugságból vezess az Igazba.

Sötétségből vezess a Fénybe.

Halálból vezess Halhatatlanságba.

Ó Békesség, békesség, békesség.

Csernik Gréta 

Források:

Niccoló de Conti: De varietate fortunae