Elviszem a mamát a tengerhez. Megérdemli. Megígértem neki az első héten, amit nála töltöttem, pedig még csak hétéves vagyok. De egy úr állja a szavát. És a mamának ennyi jár. Nagyon szeretem őt. Vele vagyok, amikor anyáék ügyeket intéznek, vagy épp nem érnek rám. Cseppet sem bánom, mamánál úgyis minden jobb.

Ő sohasem ideges, szinte mindent megenged nekem. Finom kalácsillata van, és egyáltalán nem szokott velem kiabálni vagy veszekedni. Irtó jókat lehet nála játszani!

A nappali közepén egymás mellé toljuk a két zöld fotelt. Nem hord le, hogy fel fogom karistolni a frissen vixolt parkettát, meg hogy minek csinálni már megint a kuplerájt, amikor épp most takarított.

Odaülök a sofőr székébe, mert én vagyok az, senki más, aki elviszi a mamát a tengerhez. Várok rá. Nem sietek, szívesen járatom a motort. Hadd lássák a szomszédok is, a mamának milyen jó dolga van. Nagy szuszogva megérkezik. Cekker van nála, az, amit a piacra is magával szokott vinni. De most nem üres, van benne fogkefe meg paszta, hálóinget és papír zsebkendőt is csomagolt, innen látom.

Jól nevelt kisfiú vagyok, kiszállok, és besegítem a nagymamát az anyósülésre. Indulunk a tengerhez. A mama folyamatosan beszél, csak mondja, mondja, miket látunk útközben. A báránykákat, akikre szöges cipőt rakott reggel a pásztor, hogy le ne guruljanak a dundi dombokról napközben. A határnál a bajszos őröket, akiknek odaadjuk az útlevelet. Belepecsételnek vagy százszor. Tán ezerszer is. A mama mesél nekem, miközben vezetek. Arról, hogy milyen volt kislánynak lenni a háború után. Hogy hogyan kalapálta el a szomszéd kisfiút egy kis műanyag lapáttal a homokozóban, de aztán később mégiscsak jóban lettek, annyira, hogy végül ő lett a férje is. Csak azóta már meghalt, de szerencsére itt vagyok neki helyette én. És hogy én vagyok az ő legszebb kincse, a szíve csücsöke, és ezt senki más nem töltheti be, csak én.

Tudom, hogy a mama szeret engem. A két zöld kanapé közé sodrófát dugunk, az a sebváltó. Gyorsan forgatom elöl a zöldséges kosarat, ami a kormány. Még dudálni is lehet vele! A mamának pedig egy cseppet sem kell izgulnia, pontosan tudom, merre tartunk, megyünk egyenest dél felé.

Amikor megérkezünk, a mama hirtelen felkiált. „Nicsak, hát ilyen a tenger!” Felé fordulok, de csak a Balatont látom a mama szemében tükröződni. Tudom, hogy az, mert zöld, fokhagymaillatú, és kacéran fodrozódik.

Elviszem a mamát a tengerhez. Megérdemli. Megígértem neki az első héten, amit nála töltöttem kissrác koromban. Most meg már harminchét vagyok, itt az idő, hogy végre be is váltsam. A mamának ennyi minimum jár. Nagyon szeretem őt. Gyakran meglátogatom, amikor úgy érzem, összecsapnak a fejem felett a hullámok.

Vele minden jobb. Békésebb. Nem kritizál semmiért. Nála nem baj a válás, nem felelőtlenség a munkahelyváltás. Nem szól semmit, csak meghallgat.

Úgyhogy hálából most aztán tényleg elviszem a tengerhez. Az unokatestvérek közül senki nem akarta vállalni, pedig évek óta szó van róla. De ha most nem, akkor mikor?

Odaülök a sofőrülésbe, mert én vagyok az, senki más, aki elviszi a mamát a tengerhez. Várok rá. Nem sietek, szívesen járatom a motort. Hadd lássák a szomszédok is, hogy a mamának milyen jó dolga van. Nagy szuszogva megérkezik. Cekker van nála, az, amit a piacra is magával szokott vinni. De most nem üres, van benne fogkefe meg paszta, papír zsebkendőt is csomagolt, innen látom. Csak hálóinget nem.

Jól nevelt srác vagyok, kiszállok, és besegítem a nagymamát az anyósülésre. Amúgy is olyan öreg már szegény, nehezen hajtogatja be magát. Türelmesen várok, amíg elhelyezkedik. Indulunk a tengerhez. Miközben megyünk, a mama folyamatosan szóval tart. Izgatottan sorolja, mint egy kislány, hogy miket látunk útközben. A báránykákat, akikre szöges cipőt rakott reggel a pásztor, hogy le ne guruljanak a dundi dombokról napközben. A fákat, a hegyeket meg az alagutakat. A határnál Schengen miatt meg sem kell állnunk. Suhanunk végig az úton. A mama mesél nekem, miközben vezetek. Arról, hogy milyen volt kislánynak lenni a háború után. Meg a szelíd szomszéd kisfiúról, akiből aztán a nagypapám lett. És hogy mennyire szeret engem, mert én vagyok a szíve csücsöke. Piszok jólesik. Ránevetek, teli szájjal, épp abban a kanyarban, ahonnan már pont látszik víz.

A mama izgatottan felkiált, hogy „Nicsak, hát ilyen a tenger!” Felé fordulok. És végre látom a mama szemében visszatükröződni. Szürke, sós illatú, hatalmas erejű, mégis oly békés. A mama tekintete egészen fátyolos lesz. De mire a part közelébe érünk, már üveges. Hosszú órákig üldögélek még mellette az egyre mélyülő csendben.

Ott marad a mama szemében a tenger… mindörökkön örökké.

 

 Fiala Borcsa