Kettőből három

Állati mázlim van, mert alapvetően úgy gondolok a munkámra, mint egy hobbira: nem azért dolgozom, hogy pénzem legyen, hanem szimplán azért, mert szeretem, amit csinálok, és még fizetnek is érte. Ennek megfelelően soha nem voltam „ötórás” mumus, aki másodpercre pontosan elhagyta az irodát a munkaideje lejártakor, és szabadidőmben is sokszor gondoltam arra, hogy egy-egy munka hogyan lehetne még jobb, mint addig.

Amikor a nagyobbik lányomat vártam, sejtettem, hogy mire vállalkozom. Egy kisebb lapkiadónál voltam művészeti vezető, és tudtam, hogy az a „munkaholista” élet, amit éltem, nem járható út. Felfogtam, hogy a figyelmem jelentősen meg kell majd osztanom.

Bár senki nem mesélt őszintén arról, milyenek a hétköznapok gyerek/gyerekek mellett, és milyen melós ez a feladat.

Talán ha akkor elmondják nekünk más családosok, mekkora fába vágjuk épp a fejszénket, és „csak az első négy-öt év húzós”, addig kell kitartani, utána már minden visszarendeződhet, talán másképp alakulnak a dolgok, ki tudja.

A terhességem első hónapjai bizonytalanul teltek – „hála” a Hashimotónak nevezett autoimmun keresztem miatt. Sokat véreztem, esélyes volt, hogy elvetélek, nyugton kellett maradnom, amit nehezen viseltem, hiszen a terv az volt, hogy dolgozom a kilencedik hónap elejéig-közepéig, és csak az utolsó két hétben rendezgetem otthon a kis fészkünket, és az apróra szabott ruhácskákat. Nyilván egyetlen munkaadónak sem az az álma, hogy fizessen egy olyan alkalmazottja után, aki hónapokra kiesik a munkából, de nem sokat szorongtam emiatt, mert a kiadó jó magyar módra megszűnt. A tulajdonos a hirtelen jött rengeteg bevételt kilopta a cégből, szép nagy járgányt, új lakásokat vett magának, és „elfelejtette” kifizetni a munkatársait, valamint az együttműködő partnereit. Ismerős, ugye? Szóval terhesen lettem munkanélküli, ami nem épp szerencsés dolog, de hát ezt dobta a gép.

A nagyobbik lányom születése maga volt a csoda. A veszélyeztetett terhesek osztályán eltöltött kényszerpihenőm során épp elég időm és lehetőségem volt arra, hogy fejben, lélekben és mindenhogyan rákészüljek a nagy napra. Amilyennek a nő elképzeli a tökéletes szülést, az enyém pont olyan volt: csendes, befelé figyelős, a legvégén akkora boldogsággal, amit azóta sem éreztem, és addig sem.

Pontosan tudtam, hogy a következő egy évem nem rólam szól, hanem rólunk. Arról, hogyan válok szülővé, hogyan tudok ebben a minőségemben társként és nőként funkcionálni, és hogy lehet a napi logisztikába beilleszteni olyan programokat, amelyek mindannyiunkat szolgálnak.

Egyedül

Hét hónapos volt a lányom, amikor egyedül maradtam vele. Nem volt nagy dráma, sem érvágós beszélgetések, csak mást gondoltunk dolgokról. Én azt, hogy a család nevű intézménybe nem fér bele egy másik nő is. Nem volt könnyű időszak. Igazából rohadt nehéz volt egyedül, és rettentően hiányzott a felnőtt társaság. Igyekeztem pénzt termelni, anya lenni, megfelelni, de a fáradtságon kívül nem éreztem túl sok mindent. A soha véget nem érő Ironman-verseny első helyéért küzdöttem, ami már önmagában egy oximoron, és az akkori paramétereimmel megugorhatatlannak tűnt.

Szerettem volna visszamenni dolgozni valahová, emberek között lenni, együtt elérni a kitűzött célokat, használni az eszem, érezni, hogy felnőtt ember vagyok.

Középvezetői, menő állásom volt korábban, most pedig ott álltam egyedülálló, állástalan szülőként egy kislánnyal, úgyhogy következő lépcsőfokként jelentkeztem a területileg illetékes bölcsődébe. Mert mindennek az az alapja, hogy egyáltalán meglegyen a napi nyolc órás lehetőségem minimum. Hideg zuhanyként ért, mennyire kevés bölcsődei férőhely van, sajnos nem vettek fel bennünket.

Így kezdtem négy és hatórás állások után keresgélni. Szerettem volna megoldani családon belül ezeket az órákat. Nagyjából lehetetlennek tűnt, mert – bár harmincévesen szültem –, az édesanyám még nem volt nyugdíjas korú, dolgoznia kellett, nem tudott segíteni. Nevelőpapám többször vigyázott a lányomra hétköznaponként, de a nyugdíja mellett ő is kénytelen volt dolgozni.

Ráadásul egy olyan jelenséggel találkoztam, amire nem voltam felkészülve:

Magyarországon szinte nincsenek négy és hat órás valódi álláslehetőségek.

Úgy láttam, rendszerszinten van kitalálva a három évig húzódó otthonlét, ami optimális esetben is megterhelő. Mert egészen eddig teljesen másra instruáltak az életben.

Legyél valaki!

Belegondolt már bárki abba, hogy mit hallunk gyerekként nemtől függetlenül? Hát azt, hogy akarjunk valamivé válni. Tanuljunk, legyenek céljaink, érjük el, amit szeretnénk. Legyen karrierívünk, igyekezzünk mindent megtenni a sikerért. Aztán nem történik más, csak szerelmesek leszünk, együtt élünk, tanuljuk egymást, családot vállalunk, és a rendszer évekre kitaszítja a nőt, miközben brutálisan megterheli a férfit. Meggyőződésem, hogy a párkapcsolatok megrogyása itt kezdődik a gyerekvállalás után.

A gyerekem beteg lehet, tudom, farsang van, szülői, meg mindenféle olyan dolog, ami munkavállalóként nem szól mellettem. Cserében bennem jóval nagyobb a kötelességtudat, mint a huszonéves gyerekekben, és ha kell, éjjel megcsinálom azt a munkát otthon, amit a munkahelyemen nem tudtam befejezni.  

Kinek éri meg, hogy gyest kapok három évig? Kinek jó, hogy három évig nem használom az eszem igazán?

Mennyi pénzt fektetett az állam a képzésembe, hogy aztán évekre sarokba állítson, és megpróbálja a kedvemet szegni?

Az igazság az, hogy alapesetben a bűnelkövetőket szokták több évi elzárással büntetni. Mi csak családot alapítottunk, nem tettünk rosszat senkinek. Miért nem elég, mondjuk, egy év az életemből kettesben lenni a gyermekkel? Miért nem teszik állami szinten érdekeltté a cégeket abban, hogy megérje gondolkodnia az anyává vált értékes munkaerőben?  

Szeretnék olyan világban, olyan rendszerben élni, ahol nem vágnak sarokba csak azért, mert gyerekeim vannak, ahol a családalapítás nem kereszt, hanem lehetőség.

Megyeri Gabriella