– 

Abban az óriási szerencsében részesültünk tíz évvel ezelőtt a férjemmel, hogy ő pont egy hónappal az ikreink születése előtt vált munkanélkülivé. Azt hiszitek, ironizálok, de nem, halál komolyan mondom. Persze ahhoz, hogy szerencsének élhessük meg ezt a helyzetet, nyilván kellett az is, hogy anyagilag egy darabig még magabiztosak voltunk, és akkoriban nem kellett annyira rettegni attól, hogy nem talál majd neki való állást. Emellett természetesen volt bennünk szorongás, de az öröm nagyobb volt afelett, hogy együtt élhetjük át a gyerekeink világrajöttét, és első hónapjaikat a Földön. 

A hullámvölgyeket persze nem úsztuk meg, de ez az időszak végül mindkettőnkben szép emlékeket hagyott. Egyrészt két kisbaba ellátásához nem árt két fő, másrészt

nem baj, sőt, áldás, ha az apuka ugyanolyan közelről ismerheti meg a gyerekeit, mint az anyuka, és nem érzi magát kirekesztettnek az anya-újszülött szimbiózisból.

Mint ahogy az is hatalmas előny, ha az anyuka nem süpped bele a magányba, nem érzi magát izoláltnak és a világból kiszakítottnak azért, mert a gyerekvállalás öröme mellé egy drasztikus életmódváltás is jár.

Dupla baba, dupla szopi

Nem szívesen fárasztanálak bennetek az ikres szoptatás részleteivel – bár nem tudom összeszámolni, azóta hány embernek kellett elmesélnem –, a lényeg, hogy mindez még meg volt fejelve azzal, hogy az egyik kisfiam három hónapon keresztül olyan apró és gyönge volt, hogy nem tudott szopni, csak cuppogni a cicin. (Ettől azonban nem foszthattuk meg.) Neki aztán még le is kellett fejni a tejet, beadni cumisüvegből, és utána jött csak a büfiztetése. Három hónap alatt jutottunk el oda, hogy már ne legyen szükség fejésre, mert hurrá, megtanult szopni.   

Mindezt csak az időbeosztás miatt mesélem, hogy érzékeltessem, miért is nem ártott, hogy nem maradtam magamra a kihívással. A gyerekek közös szoptatására ugyanis számoljunk fél órát (szoptatóspárnával lehet megoldani), aztán jön fél óra fejés, majd fél óra cumisüvegből táplálás, és fél óra büfi. Marad egy óra pihi, hogy aztán kezdhessük az egészet elölről – naponta nyolcszor. Ha viszont az embernek van egy társa otthon, akkor a két gyerek büfiztetése mehet párhuzamosan (óriási segítség), és egyszer egy nap lefejhetünk annyi tejet, hogy egy egész szoptatást kiváltsunk vele.

Ez nálunk úgy zajlott, hogy a drága uram vállalta az áldozatot, hogy miután én este tízkor kidőltem, ő online pókerezéssel ébren tartsa magát éjfélig, akkor cumisüvegből megetette a gyerekeket, én pedig hajnali fél háromkor üdén és frissen, négy hosszú óra alvással a hátam mögött kezdhettem mindent elölről. Akkor meg ő alhatott nyugodtan, az éjjeli műszakot megoldottam egyedül. Hajnalban aztán újra segített: ha nem volt erőm felkelni fél hatkor, behozta a babákat, és egyenként megszoptattam őket félálomban, ki sem kelve az ágyból. Mindezt azért is tudtuk megcsinálni, mert neki nem kellett reggel munkába rohanni, és nem tartott attól, hogy ha este sokáig marad fenn, másnap hulla lesz.

Egy olyan munkahely mellett, ahol nincs annyi empátia és rugalmasság a rendszerben, hogy ezt az újdonsült apukák esetében tolerálják, sőt, akár támogassák, ez nem sikerült volna.

Családdá szokni

De nem csak ebből a szempontból volt áldásos az együttlétünk. Kisbabákkal, ugye, naponta többször érdemes sétálni járni. Nekem ez sosem volt teher, sőt öröm, hogy együtt kirándulgattunk a környéken, beszélgettünk, bevásároltunk, és volt, aki feltolta helyettem a tizenöt kilós babakocsit a domb tetejére, ahol laktunk. Ha pedig megláttam egy magányosan sétálgató anyatársat az úton, mindig hálát adtam az égnek, hogy nekem van kihez szólnom, és a problémáimat, dilemmáimat megosztanom. Ne féljetek: ők is sajnálkozó tekinteteket küldtek felém, mert azt gondolták, ikrekkel az élet brutális lehet.

Ha hiányzott valami az otthoni éléskamrából vagy a gyerekek felszereléséből, én nem voltam meglőve: a férjem elugrott beszerezni, amit akkoriban úgy hívtunk, hogy „portyára” indult. Nem szükséges ecsetelnem, két kisbabának mekkora például a pelenkaigénye, de mosószerből is erősen megugrott a fogyasztásunk. És a mi napi menünkről is gondoskodni kellett, mert talán érthető, hogy főzésre az erőmből már nemigen futotta. Enni viszont még akkor is kellett, ha sokszor úgy éreztem: fáradtabb vagyok, mint amennyire éhes, de a tej nem apadhatott el. 

Az egész családi életté fejlődésünk teljes harmóniában zajlott, a gyerekek első felállásánál, ülésénél, lépéseinél együtt voltunk jelen, és remekül szórakoztunk – amellett, hogy nyilván keményen dolgoztunk otthon.

Egy idő után eljártunk Ringatóra, vagyis zenés babafoglakozásra, amit szintén nem tudtam volna egyedül kivitelezni, mert két gyereket nem lehet egyszerre ölben tartani és játszani velük.   

Skandináv tapasztalat itthon

Svédországban nemcsak támogatja, hanem egyenesen kikényszeríti a törvény, hogy az apák részt vegyenek az újszülött körüli teendőkben, és saját bőrükön tapasztalják meg, milyen hatalmas munka is ez. Persze azokban a hetekben egyedül kell helytállniuk otthon – ugyanúgy, ahogy előtte és utána az anyáknak –, de ha megerősítésre, tanácsra, vagy csak társaságra van szükségük, elmehetnek egy úgynevezett Day Care Centerbe, ahol megvitathatnak minden felmerülő kérdést. Ezen kívül részt vehetnek egy gyorstalpaló tanfolyamon is, ahol az olyan, számukra fontos kérdésekre is kitérnek, hogy mi lesz a szexuális életükkel, vagy mit kezdjenek az anyósukkal.

Nálunk ennek – kevés kivétellel – nincs kultúrája. Így talán most már jobban értitek, miért mondom, hogy szerencsénk volt azzal, hogy az élet úgy hozta, mindent együtt tanultunk meg. Nemcsak azért, mert a férjem kapcsolata a gyerekekkel ezáltal egész másképp alakult.

A svéd apák azt is hangsúlyozzák, hogy számukra igenis fontos és hasznos élmény szembesülni az érzelmek ilyen hullámzásával – hiszen egy gyereket gondozni sok-sok érzelmes pillanattal is együtt jár, örömteliekkel éppúgy, mint frusztrációval –, és megismerik önmagukat egy új oldalról.

Én meg hozzáfűzném, hogy a gyereknek sem árt, ha már egész korán kétféle érintéshez, kétféle illathoz és hanghoz szokik, és nemcsak a fürdetésnél lép be a napjába egy másik szereplő.

De a mi kis idillünknek volt még egy fontos hozadéka. A sok teendő miatt a férjem sosem érezte magát feleslegesnek, nem „lógott a levegőben”, és nem lett frusztrált – ami pedig egy ilyen periódusban valós veszély. És képzeljétek, nem is mentünk egymás agyára. Bizonyára ezeknek is köszönhető, hogy épp jó időben el tudott helyezkedni. Számomra ekkor jött a feketeleves, hiszen a gyerekek épp elkezdtek járni, és meg kellett tanulni egyszerre kettő után szaladgálni, kettőt etetni, öltöztetni-vetkőztetni, pelenkázni, és egyszerre kettőt tartani szemmel. Szóval amikor megkérdezik tőlem, mennyire volt nehéz ikrekkel az elején, mindig azt válaszolom: ugyan, az eleje sétagalopp volt. A második évben kellett csak igazán felkötnöm a gatyámat.    

Gyárfás Dorka