–

Beszólok, tehát vagyok

Miután Gyurkó Szilvi nemzetközi kitekintést (is) adott a gyes helyzetről, az itthonit pedig ismerjük, már az előző cikkem kapcsán is elgondolkoztam azon, hogy kit, és miért zavar az, hogy egy másik anya mennyi ideig marad otthon a gyerekével. Legutóbb pont az említett cikk alatti kommenteknél kaptam ezt az egyik olvasótól: „nem bírja megállni, hogy ne mondja el”, de a gyereknek hároméves koráig az anyja mellett a helye. Azzal, hogy ezt gondolja, nincs is semmi baj, de vajon miért nem bírja megállni, hogy ezt el is mondja? Csak azért, mert én egyébként másként gondolom? Ahogy ezt az egyik „védelmezőm” is megemlítette: aki kicsit is érzékenyebb, az akár a kényszerből meghozott döntése miatt évekre lelkiismeret-furdalással élhet az ehhez hasonló megjegyzések miatt. Pedig erre tényleg nincs semmi szükség...

Mi a helyzet a közelemben?

Körbenéztem a saját – fővárosi, mondjuk azt, hogy középosztálybeli – környezetemben: ki hogyan csinálja ugyanezt. A tapasztalatom nem meglepő: „Ahány ház, annyi szokás.” 

Ez van nálunk

Én vagyok a viszonyítási alap, akinek a gyerekei másfél éves koruk után elmentek bölcsibe. Azért is, mert kellett, és azért is, mert nekem, magamnak volt szükségem arra, hogy dolgozzak, és – noha jellemzően itthon végzem a munkámat – szabadon szerettem volna csinálni, anélkül, hogy az etetés, az altatás vagy a séta ideje korlátozna ebben.

Amikor mindez kiderült, a „játszótéri anyukák” tágra nyílt szemmel néztek rám, nagyjából úgy, mint egy árulóra. Persze ehhez az is hozzátartozik, hogy sosem tartoztam igazán közéjük. Nem voltam a „falka” tagja. Többek között azért sem, mert a családunkban nem én vagyok az egyetlen, aki napközben is gondját viseli a gyerekeknek. Vállaltan utálom a céltalan sétálást, de mivel a férjem rugalmasan dolgozik, ez sok találkozót, és még több telefonálást jelent, amit akár a gyerekekkel való sétálás közben is meg tudott oldani addig, amíg, picik voltak. Ezzel sok-sok órát felszabadított nekem. Ilyenkor az elsőnél szusszantam egy kicsit, a másodiknál viszont már két hónapos korától dolgozni tudtam. Nagymamák és állandó segítő híján leginkább csak magunkra támaszkodhatunk, és

én ezekbe a másfél évekbe is beleőrültem volna a férjem rugalmassága nélkül. Ilyen vagyok, és vállalom.

Csak azt nem értem (még mindig) hogy nekem miért ne lehetne jó attól, hogy a huszonegy hónapos kislányom lassan fél éve jár ugyanabba az épületbe bölcsibe, ahova a bátyja oviba? Hiszen az első pillanattól kezdve élvezi, ÉN és csakis én (meg a férjem) ismerjük annyira a gyerekünket, hogy tudjuk, nem szórakoztatjuk már annyira, mint a többi gyerek társasága. ÉN, és csak én ismerem magamat annyira (bár ezzel nincs mindenki így, és talán itt van a kutya elásva), hogy tudjam, nekem mire van szükségem ahhoz, hogy a nap végén ugyanolyan kitörő örömmel várjam mindkettőt, ahogy reggel elengedtem. Önző vagyok, mert magamra gondolok, hogy nekem mitől lesz jó? Aki gyereket vállal, nem önzésből teszi? Nem filozófiai vitát akarok indítani, az már elindult magától réges-rég, hanem arra szeretnék rávilágítani, hogy szerintem nincs jobb meg rosszabb, legalábbis Magyarországon nem, ahol a rendszer megengedi ezt is, azt is, sőt nemcsak megengedi, még támogatja is az anyát.

Egy tehetős családban

Ott van a barátnőm, K., aki tehetős családból származik, segítőkész nagymamákkal és bébiszitterrel éli a mindennapokat. Az első gyerekkel három- a másodikkal két évig volt otthon, az más kérdés, hogy itt a nagyszülők a gyerekek mindennapjaiban is részt vettek, ezért simán ott aludtak náluk, vagy fordítva, ezzel mentesítve a szülőket  sok-sok teher alól, és egy szabadabb életet biztosítottak nekik. Lehet, hogy ha én is megtehettem volna ezt, akkor nekem sem a „megőrülök” lenne az első szó, ami eszembe jut, és ezt kicsit sem irigységből mondom, hanem pont azt alátámasztandó, hogy mindenki abból főz, amije van, és ehhez senkinek semmi köze.

Ahol szüksége van az anyának a kihívásra

Nézzük G. példáját, aki három hónapos kislányával már otthon végezhető munkákon gondolkodik amellett, hogy a szakdolgozatát írja. Egyrészt rá van szorítva arra, hogy pénzt keressen, miközben hiányzik neki a szellemi kihívás. Ilyen is van, bár arról még nincs szó, hogy  a gyerek mikor megy bölcsibe, arról viszont igen, hogy egészen biztosan nem várják ki a három évet.  Őt is megértem...

A lelkes típus

Jöjjön L., aki kifejezetten élvezte az anyaságot, lelkesen mesélte, mennyi örömöt okoz nekik a közös játszóterezés, a fogzást sem nyűgnek látta, hanem csodának, mint egyébként is minden mást, ami vele és a babájával történik. Két és fél éves korában az ovi előkészítése miatt vitte a kislányát bölcsibe, majd persze jött az ovi, és a következő baba, miközben saját vállalkozást is indított, és mindezt a nagyszülők támogatásával tette. Jó neki, ő eleve pozitív személyiség, aki a nehézségeket is örömként kezeli. Mondom, jó neki.

Magánügy

Bár Gyurkó Szilvi azt írta, mindenkinek máshol van az igazsága, én inkább azt mondanám, hogy bárhol is van az igazság, az mindenkinek a magánügye kéne, hogy legyen. Sajnos túl sokszor hallom ezt a mondatot a védőnőktől, de akár az intézményvezetőktől is: „Minek az a bölcsi, ha a nagyobb már úgyis oviba jár, és az anyukának van ideje otthon maradni?”

A „Minek az ilyennek gyerek?” típusú álszent mondatokra pedig azért nem vagyok kíváncsi, mert – mint oly sok minden mást – csak én tudom, hogy minek.

Azt is kérdezhetném, hogy: „minek az olyannnak gyerek, akinek fél karja van… vagy rövid haja, esetleg egyedülálló nő, férfi, transznemű, meleg, szeplős, alacsony… vagy éppen nagyon magas”? Nem mindegy? A te dolgod? Persze hogy nem. Csak akkor, abban az egyetlen esetben lehet a te dolgod, ha veszélyben látod a gyereket, mert olyankor tényleg mindent meg kell tenned, hogy ő egészségben és épségben maradjon. Egyébként pedig bátran idézhetném a pártállami időkben megszilárdult mondatot: „Nincs itt semmi látnivaló, kérem, tessék tovább haladni!” És meg is teszem, bárki bármit mond...

Horvát Sára

 

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/gpointstudio