–

Igen, tudom, gyerekkorotok óta ismeritek egymást. Talán azt gondolod, a legszebb éveidet adtad neki. (Illetve azokat, amelyeket most a legszebbeknek érzel, mert rád ijesztettünk.) Nem vitás, nagy áldozatot hoztál érte. Valakinek oda kellett érni az óvodába meg az iskolába ötig, amíg ő hajtott, valakinek be kellett fizetni a csekkeket, valakinek be kellett vásárolni, meg kellett főzni az ebédet, ki kellett vasalni az ingeket.

Persze te, a nő lettél a valaki, a hátország, miközben ő dr. Valaki lett. 

Most mondhatnád, téged ez sosem érdekelt, te a senkiháziba szerettél bele a „közgázmenzán”, mikor összefutottatok újra annyi év után.

Most mondhatnám, hogy engem ez sosem érdekelt, azt sem tudtam, ki fia borja, amikor nyáron koccantunk Lellénél, szó szerint.

De azért mind a kettőnknek imponál, hogy nagymenő, nem?

Ne hülyítsük egymást.

Neked is kell az erő, a határozottság, a lehengerlő duma meg a fölény, hogy rajonghass, ugye?

Valószínűleg sok mindenben hasonlítunk. Legalábbis több dologban, mintsem gondolnánk. (Más körülmények közt akár barátnők is lehetnénk.)

De mi balgán azt firtatjuk, miben különbözünk.

Miért vele él?

Miért vele csal?

Mit tud, amit én nem?

Okos nő vagy – olvasom ám a blogodat stikában – és én sem vagyok buta, ne reménykedj, szivi, mégis felesleges ostobaságokkal nyúzzuk magunkat – és őt – folyton.

Azt hiszed, megvan rólad a véleményem?

Talán könnyebb lenne, ha csúnya lennél, gonosz vagy közönséges legalább.

De egyik se vagy.

Ő is csak szépeket mond rólad, sosem aláz a távollétedben, én megmondanám… Tudom, ez most nem vidít fel, de hidd el, könnyebb lenne minden, ha kibeszélnénk titeket. Ha összehoznánk valami jó kis mentséget nekem, neki, nekünk.

De nem megy.

Összeilletek, én mondom.

Szép pár!

Próbáld meg értékelni, hogy őszinte vagyok!

Az van, tudod, hogy nektek nincs közötök hozzánk. Ahogy nekem sincs közöm hozzátok. Oké, van egy közös szereplő. De a sztori attól még egészen más, én ugyanis egészen más vagyok, mint te – a hasonlóságok ellenére is, és a helyzet is egészen más, mint az, amelyben ti vagytok, tudsz követni?

Mi nem megyünk együtt postára, nagyszülőkhöz, színházba és gyerekzsúrra. Nyaralni is külön nyaralunk. Egészen más díszletek közt töltjük el együtt az időt, ami töredéke annak, amit veled töltött és még tölteni fog. Cserébe a „miidőnk” sűrűbb. Súlyosabb. Titkokkal terhes. Vagy terhelt. Mindenesetre drámaibb.

Mondok neked valamit. Azt hiszem, jobban szeret téged, amióta engem ismer.

Igen, valószínűleg lelkiismeret-furdalása van. 

De ne hidd, hogy csak azért!

Ő sem így tervezte. Ő is azt hitte, rendben lesztek. Ti, együtt, ketten. Most, hogy vagyok, már érzi, milyen könnyen elveszíthet mindent. Téged és a gyerekeket. Én nem szültem, de azért el tudom képzelni, milyen erős a kötelék!

Elváltak a szüleim.

És ő most már fél. Hisz te is lehetsz éppenséggel szerelmes valaki másba. Te is érezheted azt, amit ő valaki iránt. Megint.

Mint mikor ül az ember a vonaton, és azon tűnődik, ő mozog vagy a táj.

Megleptelek? Miért ne mondhatnék ilyeneket? Honnan veszed, hogy gyűlöllek? Sose gyűlöltelek. A része vagy, és én mindent szeretek benne. Nem viccelek!

Ha innánk egy kis bort, te meg én, akkor lenne bátorságom bevallani, hogy titokban csodállak. Például, mert olyan elegáns vagy. Velem ellentétben viseled is a ruhát, nemcsak hordod. Oké a frizurád még kánikulában is. És gyönyörű a tartásod!

Hogy honnan tudom?

Na, lebuktam, haha. Meglestelek. Nem akartam, nem terveztem, csak valahogy arrafelé vitt a lábam, ahol dolgozol, az én munkahelyem sincs messze onnan. Nem volt nehéz kiszúrni, melyik vagy te, láttam már a képedet a Facebookon.

Ne ijedj meg, sosem zaklatnálak! Nem vagyok őrült.

Te nem lettél volna rám kíváncsi fordított esetben?

Nem tudom, hogy a férjem barátnője kémkedett-e utánam. Sejtem, hogy igen.

Mondtam már az elején, hogy nagyjából tudom, mit érzel, mert nálunk is volt másik nő. Olvastam a levelét véletlenül, képzeld csak el! Na, jó, az elejét véletlenül olvastam el, a közepét meg a végét pedig direkt. Szerinted nem kellett volna? Te nem olvasnád el az én levelemet, amit a férjednek írtam? Vagy megtaláltad valamelyiket, csak nem szóltál? Talán csak neki, de ő nem vallotta be nekem? Basszus…

Én mindent tudni akartam a mi szeretőnkről, ej, miket beszélek, a férjem szeretőjéről. Valósággal nyomoztam utána.

Szégyellem, igen.

Méltóság? Nem születtem királynőnek. Szóval megérteném, ha te is kíváncsi lennél rám, de nem akarlak rábeszélni semmire, isten ments!

Már tudom különben, hogy nincs jelentősége annak, milyen vagyok, vagy milyen nem vagyok.

Nem lehet rólam szerzett információkkal betömködni a lyukakat a te emlékeidben.  

Hogy velem volt, amikor te azt hitted tárgyal 16 órától 17.30-ig? Hogy vidékre ment, de nem a kollégájával? Hogy nem edzésen volt, illetve de, csak nem a teniszpályán?

Hidd el, nem fog kevésbé fájni a szíved, ha kideríted pontosan, mikor nem mondott igazat.

Én csak tudom.

Ebben a helyzetben csupán mi lehetünk őszinték. Illetve ő is az lehetne, ha nem szednénk le a fejét érte.

A szerelem elmúlik. De, mindig. Te is átélted, nem kell magyaráznom. Mégis vele vagy, nem? Mert szereted, feltételezem. És ő veled van, mert szeret, ezt nem feltételezem, hanem tudom. Mondta.

Ne félj tőlem, nem akarok a helyedbe lépni. Te vagy a felesége. Én meg egy másik férfihoz tartozom. Én sem akarok elválni. Ezer okból. Akárcsak te, ti. De nem élhetek szerelem nélkül. Ahogy te se, ő se, senki se, akár bevalljuk, akár nem.

Bár eldönthetnénk, kibe szeretünk bele! Hidd el, nem a férjedet választottam volna, ha hatalmam lenne a szívem felett. De megláttam, és bang. Azóta is szédelgek, és nem azért, mert összetörte a kocsimat.

Nem szeretek fájdalmat okozni senkinek. Utálok versenyezni. És elég erős az igazságérzetem. Próbálok rendes ember lenni minden körülmények között. De nem tudok higgadt maradni, ha a férjed a közelemben van. Ezt te biztos megérted.

Háborúzhatunk. Megpróbálhatjuk kicsinálni egymást. Még verekedhetünk is.

Rángathatjuk ide-oda a szerelmünket, de szövetkezhetünk is ellene, szakíthatunk vele mind a ketten.

És lehetünk barátnők is akár. Ilyen sztori is volt már a történelemben, oké, aláírom, elég perverz ötlet.

Hogy én mit szeretnék? Szeretném, ha nem az ellenséget látnád bennem.

Én legfeljebb a saját ellenségem vagyok, hisz egy nős férfiért vagyok oda, miközben nekem is van férjem, és őt is be kell csapnom, mert nem elég erős az igazsághoz, és mert túlságosan szeretem ahhoz, hogy bántsam. De te erős vagy, és én is az vagyok.

Ha kitudódna a viszony, úristen, hogy utálom ezt a szót, te a mennybe mennél, mindenki téged sajnálna és ajnározna, míg én csak egy szajha lennék az emberek szemében.

Értsd meg, nemcsak neked van vesztenivalód.

Ők, a többiek, akik imádnak pálcát törni bárki felett, nem érdekelnek, gondoljanak, amit akarnak, de a te véleményedre kíváncsi lennék: szerinted életszerű, hogy egy ember nem lesz szerelmes többé, miután harmincévesen megházasodik? Úgy, hogy harmincéves koráig sem egyszer történt meg vele a csoda…

Ugye, ugye, bólogatsz?

Te, mondd, ha már így szépen egyetértünk ebben, mi lenne, ha békét kötnénk? Ha engednénk egymást szeretni. Ha nem arra koncentrálnánk, vajon kivel – veled, velem vagy is-is – és hol és mikor és hogyan és hányszor, mert nem ez a lényeg.

Hogy mit nyerhetsz te a dolgon?

Talán, remélem, nyugalmat.

Talán, bármennyire fáj is ezt mondanom, kimondom: időt, és idővel őt, nélkülem.

Magam ellen beszélek voltaképp, hisz ha a tabu nem tabu többé, talán már nem is olyan izgalmas és kívánatos többé.

De vállalom a rizikót.

És te?    

Kurucz Adrienn

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/filipefrazao