– 

Jó kérdés, hogy vajon miért a kamaszkortól félnek annyira a szülők. Végtére is például egy kisbabával sem könnyű az élet, ő is kiismerhetetlen, furcsa, nem lehet hatni rá észérvekkel, mégis a szülők többsége kevésbé tart egy újszülöttől, mint egy kamasztól. Egy újszülöttnél ritkábban látjuk (és társadalmilag nem is elfogadott), hogy a szülők szemforgatva panaszkodjanak a gyerek kiszámíthatatlan viselkedése miatt.

Persze ez is kettős helyzet. Egyrészt sokkal jobb lenne, ha a szülők nem éreznék kötelezőnek, hogy púderrózsaszín álomként kell megélniük mindent, ami egy kisbaba érkezésével kapcsolatos. Másrészt viszont milyen jó lenne, ha több elfogadással tekintetének a tizenévesekre, akik, – ahogy a következőkből remélhetőleg kitűnik majd – sokkal jobban hasonlítanak egy kisbabára, mint azt akár a szülők, akár maguk a kamaszok gondolnák (vagy gondolni szeretnék).

Íme, 5 mítosz róluk… és ami valójában mögötte van:

1. A kamasz direkt viselkedik úgy, ahogy

Az egyik pillanatban szomorú, a másikban dühös vagy vidám? Minden különösebb ok nélkül depizik egyedül a szobájában, de forgatja a szemeit, ha kedves vagy vele? 

Egy kamasznak vajmi kevés ráhatása van arra, hogy hogyan érzi magát, hiszen ő is áldozata mindannak a radikális biológiai és pszichológiai változásnak, ami benne zajlik.

Áramlanak a hormonok, kívül és belül minden változik, brutális biológiai hadviselés zajlik az agyi idegpályákon – ez pedig elsősorban a „gazdatestet” viseli meg. Egy tizenéves nem direkt kiszámíthatatlan, változékony viselkedésű és irritáló. Segíti az elfogadást, ha ezt tudjuk, és nem az ő hibájuknak rójuk fel, hanem belekalkuláljuk a családi életbe, hogy az egész felnőtté válási folyamatnak az elsődleges megszenvedője maga a gyerek.

2. Elég nagy már ahhoz, hogy felelősen viselkedjen

A neurobiológiai kutatások szerint egy ember csak 21 éves korára éri el a teljes fejlettséget. Az az agyterület (főként a homloklebenynél), amely az impulzivitás kontrollálásáért, a következmények mérlegeléséért, a kockázatvállalásért, és azért felelős, hogy a kortársak befolyásának jobban ellen tudjon állni. Egy tizenéves kamasz egyszerűen nem áll még készen arra, hogy teljes mértékben autonóm (önálló) személyiség legyen, és felelősen hozza meg a döntéseit. Pár éve Amerikában végeztek erről egy zseniális kutatást. Kamaszoknak és felnőtteknek tették fel ugyanazokat a kérdéseket, amelyek nyilvánvalóan nagyon kockázatos élethelyzetekre vonatkoztak. Például: „Beúsznál-e egy öbölbe a cápák közé? Meginnál-e egyszerre egy liter vodkát? Bevennél-e a szádba egy villanykörtét?” Bedrótozták a kutatási alanyokat, és figyelték az egyes agyterületek aktivitását, miközben válaszoltak ezekre a kérdésekre. A kutatók azt vették észre, hogy bár mind a felnőtt, mind a kamasz csoport általában nemmel válaszolt a feltett kérdésekre, a tizenévesek sokkal lassabban hozták meg a döntésüket. Ez pedig arra utal, hogy ők tényleg végiggondolták: Hm? Vajon beússzak a cápák közé? Tényleg? Ez vajon jó ötlet…? Érdemes erre a kísérletre visszagondolni, amikor legközelebb azt látjuk, hogy a kamasz gyerekünk szükségtelenül nagy kockázatot vállal egy helyzetben. Egyszerűen nem ugyanúgy látják a veszélyeket, mint a felnőttek.

3. Szándékosan nem hallgat a jó szóra

Hát, persze. Hiszen a szülő (tanár, szomszéd, nagymama, edző, buszsofőr, etc.) olyan szépen elmondja, mit kellene csinálni, a kamasz meg „szándékosan” nem azt teszi. Pedig „mi csak jót akarunk, mi csak segíteni szeretnénk, és könnyebbé tenni neki az életet. Ha felnőtt lesz, majd megérti”… aha. Mert mi, felnőttek annyira hallgatunk a jó szóra. Mert elég egy alkoholistának megmondani, hogy tönkreteszi az életét az ital. Mert elég tudnunk, hogy az a 15 kiló súlyfelesleg kikészíti az ízületeinket, és ezért le kell fogyni. Mert csak arra van szüksége egy dohányosnak, hogy elolvassa a dobozon a feliratot, hogy milyen következményei vannak a dohányzásnak ahhoz, hogy leszokjon. Hát, nem. A felnőttek esetében sem segít a racionális érvelés. Nincs ebben semmiféle kamaszság.

4. Utálja a szüleit, nincs szüksége a szeretetükre

Az ember úgy lett megalkotva, hogy a legfontosabb érzelmi „üzemanyaga” a szeretet és az elfogadás. Enélkül lehet ugyan túlélni, de senki nem tud valódi teljes életet élni. A kamasznak is szüksége van arra, hogy érezze a számára fontos felnőttek elfogadását és szeretetét.

A legnagyobb különbség a kisgyerekkorhoz képest csak annyi, hogy a tizenéves már maga dönti el, hogy mikor komfortos neki a korábban megszokott szeretetmegnyilvánulások (ölelés, puszi, kézfogás, „egyél még”, stb.) elfogadása.

Amikor csak lehet, és éppen „nyugalmi fázisban” van a kamaszunk, akkor ne mulasszuk el elmondani, kimutatni felé a szeretetünket és elfogadásunkat. 

5. Csak azzal lehet hatni rá, ha megbüntetik

Nagyon sokszor a kamasz viselkedésétől frusztrált szülő vagy más felnőtt azt érzi, egyetlen módon tudja csak jobb belátásra bírni a gyereket: ha megvonja az internetet, elveszi a mobilját, eltiltja a focitól, bezárja a szobába vagy lekever neki egy pofont. Az ilyen típusú büntetések azonban rövid- és hosszú távon is károsan befolyásolják a kamasz és a szülő közötti kapcsolatot. (Arról nem beszélve, hogy gyerekjogi szempontból sem elfogadhatók.)

Az elszigetelődésre egyébként is hajlamos tizenéves és az őt megbüntető felnőtt között lévő szakadékot még jobban elmélyíti. 

Fontos a szülőnek tudatosítani magában, hogy különbség van a fegyelmezés és büntetés között, és hogy bár a megfélemlített, megalázott gyerek külső szemlélő számára kísértetiesen hasonlít egy csendesen visszahúzódó, jól nevelt gyerekhez, valójában hatalmas különbség van a kettő között.

A gyermeknevelés nem könnyű feladat (főleg manapság, amikor egyre többet lehet olvasni arról, hogy mit nem szabad, hogyan kellene, mi a jó, mi a rossz – pont, mint ebben a cikkben is). De a mítoszok lerombolása talán segítség lehet, mert így nem az elvárásokból lesz több. Helyette azzal szembesül az ember, hogy sok szempontból éppen kevesebb a szülő feladata, kevesebb az az elvárás, aminek gyerekként (és felnőttként) meg kell felelni. 

Dr. Gyurkó Szilvia

Forrás: Time.com