A Szerdai gyerek mindenféle előítéletemmel szembesített – Egy kamasz kritikája a hónap filmjéről

–

Kriszta majdnemfőnökömként egészen jól ismer... Tudja például, hogyan kell egy kicsit labilis érzelmi állapotú kamaszból totál instabilt varázsolni. Mindössze két szó szükséges hozzá: Szerdai gyerek.

Jaj, de hát mi ez? Valami jelszó? Netán egy újfajta stílusirányzat? Esetleg novelláskötet? Már egész közel járunk… Na jó, elárulom: ez egy éppen ma a mozikba kerülő magyar film címe. Egy olyan magyar filmé, amely Karlovy Varyban nagydíjat nyert, és szerény véleményem szerint nagyon meg fogja osztani a magyar közönséget. Mert bőven szolgáltat témát a beszélgetésekhez.

Lássuk, miért gondolom így.

Értelem

Szerintem a Szerdai gyerek majdnem tökéletes képet fest Magyarországról; lepukkant MÁV-vonatok, még lepukkantabb művházak, segélyek, uniós pályázatok, szegény, és még szegényebb emberek. És mi, a mozivászon előtt, akik a valóságban sokszor észre sem vesszük őket. Vagy nem akarunk tudomást szerezni róluk, pedig itt élnek köztünk.

Segíthetnénk, sőt segítenünk kellene őket, ahelyett, hogy ítélkezünk felettük. Sajnos én az utóbbit tettem. A film közben is.

Érzelem

A film maga néha nevetős. Máskor nagyon elgondolkodtató. De leginkább csak végtelenül szomorú. Henceghetnék, hogy olyan kemény voltam, mint fagyott kutyaszar az orosz harcmezőn, és kibírtam bőgés nélkül. Be kell vallanom, hogy valahol a 80. perc környékén kifakadtam. Az addig összegyűlt feszültség kikívánkozott, és képtelen voltam visszatartani.

Nagyon sok minden eszembe jutott a film kapcsán. Többek között megint eltűnődtem azon, hogyan lehet valakinek ennyire nevetséges értékrendszere? Jó, természetesen mások vagyunk, mások az elképzeléseink, így valószínűleg az értékrendszerünk sem fog megegyezni, de még lehet, hogy hasonlítani sem, pont ez benne a pláne, ezért vagyunk színesek, meg egyéniségek mindannyian. Ez idáig nagyon szép és jó, de sosem fogom megérteni, hogy valakinek hogyan lehet fontosabb egy rohadt ájfón, mint a saját, na meg persze a családja megélhetése.

Nem fogok hazudni, nyafogtam már Apácskának, hogy: de én igenis almás telefont szeretnék, mert az menő, meg hát már mindenki azzal nyomja, aztán mindig meg is kaptam a fejtágítást, aminek hála, beláttam, hogy tényleg fölösleges marha drága mobillal rohangálni. A megspórolt pénzt pedig inkább hasznosabb dolgokra költöttem. A filmben szereplő fiataloknak valószínűleg ezt soha senki nem magyarázta meg.

Önkritika

Említettem, hogy ítélkeztem. Ja, ez – sajnos – „jó” szokásom. A húgommal együtt néztem meg a filmet, és jól megbeszéltük közben, vagyis még az elején, hogy az a roma nő pont úgy néz ki, mint ahogy általában ki szoktak nézni. Nagy, lógós fülbevaló, valami állatmintás szoknya, hozzá egy egyáltalán nem illő felső. Még az értelmi beállítottság is a „várható” szint körül mozgott.

De most, hogy a mozi végére értem, úgy érzem, megérdemlek egy képzeletbeli maflást az előítéleteimért. Kérdem én, ők miért volnának kevesebbek, mint te vagy én? Mert neked nem tetszik a ruházatuk? Vagy mert Erzsébet helyett Böbének (szerintem picit butácska, hangsúlyos Böbének) hívatják magukat?

A filmben gyönyörűen benne volt, hogy a sztereotípiákkal ellentétben az asszony dolgos, és mindent megtett azért, hogy az ő vállalkozása is sikeres legyen. Amikor ez a jelenet zajlott, rosszul éreztem magam, mert hagytam, hogy a belémvésődött előítéletek felülkerekedjenek bennem.

Anyaság

Mindig is úgy gondoltam, hogy egyszer majd, amikor arra kerül a sor, én is a fiatal anyukák sorát szeretném erősíteni. Hogy ez miért jutott eszembe? Mert a film főszereplője, Maja, nagyon fiatalon, túlontúl fiatalon adott életet gyermekének. És eszembe jutott a saját majdani anyaságom, hogy Maja kisfia intézetben nevelkedik, mert ő nem tudna róla gondoskodni. Mondanom sem kell,

az én képzeletemben nem tizenvalamennyi, hanem huszonvalamennyi éves anyaként boldogan ringatom a babámat, és néha Anyácskát, mint jó nagyit, felbérelem pesztrának. Az én álmaimban szó sincs nevelőotthonról.

És itt látszik, hogy az élet mennyire igazságtalan. Mekkora lehetőségei lettek volna Majának, ha az édesanyja annak idején nem mond le róla? Nem egy pályázat keretein belül kellene összekaparnia egy csekély pénzösszeget a kitörés esélyéhez. Nem egy idiótától függene az élete, aki a pénzt többnyire kocsik feltöréséből szerzi. Nem csak szerdánként látogathatná a kisfiát, Krisztiánt...

Szerelem

Még látatlanban elolvastam néhány kritikát a filmről. Olyasmiket írtak, hogy a Maját alakító lány színészi játéka halálosan unalmas, és igazából csak a kisugárzása fogja meg a nézőt. Szerintem meg ez nem igaz. Gondoljatok bele: a Vecsei Kinga által megformált karakter intézetben nevelkedett. Honnan a fenéből és kitől kellett volna megtanulnia, hogyan fejezze ki az érzéseit kifinomult metakommunikációs jelekkel? Vagy azt, hogyan bánjon egy kisgyerekkel?

Na, és a szerelem, hát igen. Csak a szerelem, eleven elemem. Azt hiszem, ezt meg senkinek sem kell tanulnia, ez csak úgy jön. Magától. Ott volt Maja arcán is, amikor meg-megcsillant rajta, akkor az egész lány kivirágzott.

Nekem a Szerdai gyerek emberi sorsokról szól, az élet egyáltalán nem habos oldaláról, egy borzasztóan fiatal felnőtt nőről, és egy kicsit a mai Magyarországról. Rendesen megfacsarja a szíved, és komolyan elgondolkodtat. Egyszer mindenképpen látnod kell!

Deli Csenge

A Szerdai gyerek december 3-tól a mozikban. Ez pedig itt az előzetes:

Képek forrása: Popfilm