– 

Kamaszkori katasztrófák

Hú, de örültem, amikor a minap kezem ügyébe került a tizenéves koromban írt naplóm! Gondoltam, mennyit megtudok majd a tinikoromról. Hátha mégsem volt olyan szörnyű, ahogy emlékszem. És tényleg, így utólag inkább viccesnek és aranyosnak tűnt. Bezzeg akkor…

Tudom én, hogy a gimis éveket az én koromban már illik visszasírni.

De én inkább akkor sírnék, ha valaki tényleg visszahajítana az időben. Gondtalan diákévek? Inkább teljes katasztrófa.

Elsőben még álmodoztam egy aranyos fiúról, aki majd megfogja a kezem a folyosón, de úgy rendesen, mindenki előtt. Persze… még egy kevésbé kívánt jelölt sem jött, negyedikre pedig már azt gondoltam, biztos szűzen halok meg. Lehet, hogy kolostorba kéne vonulni, hogy ne legyen annyira gáz. Ismerős gondolat?

Menthetetlenül rajongó típus voltam. Naplóim, mintha egy KGB-ügynök percre pontos jelentései lettek volna egy Tomi és egy Dani nevű célszemélyről. Mindkét fiú eggyel fölöttem járt, és szerelem volt első látásra. Mármint részemről, ők persze a létezésemről sem tudtak. Már nem emlékszem, miért nem volt elég csupán egyetlen plátói szerelem, mindenesetre én mindkettejük órarendjét fejből vágtam.

Ez a valódi nevük. Két okból nem használok álneveket; az egyik, hogy már nem vagyok rajongó típus. (Az, hogy egy, khm… kolumbiai énekes félisten a háttérkép a telefonomon, az igazán nem számít!) A másik, hogy az egyik plátói nagy szerelmemnek nagyjából egy éve amúgy is színt vallottam. A másiknak nem tervezem, de végül is most már mindegy. Akár meg is tudhatja. 

Na, de vissza a gimis évekhez.

Hétfőnként katasztrófa volt a nulladik óra biosz, mert a B épületbe egyik „drágám” sem járt sűrűn. Ha pedig esélyem sem volt akárcsak egy fél pillantást vetni legalább az egyikükre, hát mégis mi értelme volt egyáltalán bemenni?! A második órát aznap viszont már mindig nagyon vártam. Na, nem mintha izgatott volna a fizika, de Tomi is azon az emeleten volt, így tíz teljes percig bámulhattam. Megjegyzem, ez az élmény aztán elég volt jó pár oldalra a naplómban. Mert hát, milyen cuki volt már, és egyébként is esküszöm, volt egy pillanat, amikor rám nézett, és a kedvenc pólóm volt rajta, az a kék, ami aaaaannyira jól állt rajta.

Fizikán aztán nem volt időm jegyzetelni sem, mert át kellett gondolnom minden forgatókönyvet arra az esetre, ha majd odajön egyszer bevallani, hogy már ezer éve kinézett magának, és lehetnék a barátnője. Ilyen persze soha nem fordult elő. Olyan viszont napi egyszer legalább, hogy arra az emeletre mentem pisilni, ahol órája volt. Mert az ő órarendjét nyilván jobban tudtam a sajátoménál. Ha valaki ilyen megszállott lenne manapság, és velem csinálná ugyanezt, valószínűleg feljelenteném.

Tomi

Érdekes, hogy amint közöm lett hús-vér pasikhoz, szegény Tomi a homályba veszett. 

Olyannyira, hogy amikor egy éve Argentínában jártam éppen, és feldobta a nevét a Facebook, mint valaki, akit ismerhetek, nagyjából egy órámba telt rájönni, honnan is ismerős annyira ez a név. Akkor viszont nagyon jó kedvem lett, rám tört a gimis nosztalgia, és hahotáztam egykori szánalmas szerencsétlenkedéseimen. Aztán hirtelen beugrott, hogy ezt meg kellene írnom neki, hadd röhögjön ő is egyet, hadd legyen egy jó sztorija a haveroknak. Akkor már több hónapja stoppolgattam a kontinensen, amihez képest egy random Facebook-üzenet a múltból nem tűnt nagy őrültségnek.

Azt hiszem, azért sem lenne tanácsos visszamennem időben a gimibe, még a végén kifecsegném, mit műveltem, a hülye kis tini énem meg a Dunába vetné magát szégyenében.

Pedig ma már inkább azt mondom: nem is volt ciki.

Nem vártam választ az üzenetemre, hisz Tomival azóta nem (sem) ismerjük egymást, sőt, nekem ma már azt is nehezemre esik felidézni, hogy nézett ki annak idején. Arról pedig pláne fogalmam sincs, hogy milyen lehet ma. Arról nem is beszélve, hogy semmit sem tudok róla. Mondjuk, soha sem tudtam, annak idején az is elég volt, hogy cuki a mosolya.

Képzeljétek, Tomi mégis válaszolt. Sőt, azt is mondta, hogy részéről meg is ihatnánk valamit, ha hazaértem külföldről. De ebből persze nem lett semmi. Az már nagyon félreérthetőnek és nyomulósnak tűnne, ha tényleg ráírnék, ő pedig nyilván már el is felejtette a dolgot. Kár érte, talán poén lenne tényleg találkozni egyszer.

Na, majd egy következő őrült utamon még az is lehet, hogy megint írok neki. Most viszont, minden jó így, ahogy van.

Dani

És ne feledkezzünk meg a másik egykori plátói szerelmemről, Daniról sem! Róla ma semmit nem tudok – a gimiben viszont nagyon is tisztában voltam vele, hogy magas, szőke, hosszú hajú, és nagyon szexisen tud végigmenni a folyosón. Ja, és egyszer a hangját is hallottam, amikor hozzám szólt az aulában.

Azt mondta: „huh, nyolc órád lesz?”. Én pedig azt válaszoltam: „igen, nyolc”. Ez volt életem szerelmi fénypontja a gimiben.

(Nem számítva a szigetes első csókot tizenhat évesen, meg a morrisonos kavarásokat az utolsó két évben, de azok, ugye, nem fontosak, mert az nem szerelem volt.) 

Danival végül még a gimnáziumi végén közös haverok révén meg is ismerkedtünk, de addigra már összetörte a szívem, mert egy másik lányt választott barátnőnek helyettem. Évekkel később pedig véletlenül futottunk össze, és már nyoma sem volt az egykori rajongásomnak.

Minden jó úgy, ahogy van

Szerencsére az ínséges gimnáziumi évek után azért javult a helyzet férfifronton. Szóval most már nem pazarlom az időmet plátói szerelmekre. A helyes pasik persze még mindig megdobogtatják a szívemet, de bevallom, amikor rájuk pillantok, már nem romantikus sétákról álmodozom…

(És most tényleg tekintsünk el a telefonom háttérképén pompázó gyönyörű, kolumbiai énekestől. Köszönöm.)

Darányi Lea

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/kieferpix