– 

Tavaly még mondhattuk, hogy nem tudjuk, mi van abban, és mit rejteget, aki nem szól semmit, de 2017 után ezt már nem mondhatjuk.

A #metoo óta nem hihetjük (ha őszinték vagyunk magunkhoz), hogy aki hallgat, annak nincs mit mondania, vagy azt, hogy nem érthető, ha valaki inkább némaságba burkolózik (pedig belül ordít és sír).

Persze az is igaz, hogy máskor meg annyi a beszéd, hogy nem halljuk ki belőle a valódi mondanivalót.

Látjuk-e vajon a fától az erdőt? Kihalljuk-e a sok szóból a valódi mondandót?

A 2017-es évre visszagondolva az egyik első (gyomortájéki) élményem az, hogy egymás után esnek szét, kavarodnak össze a dolgok, mint az erdőszéli anya néma gyerekénél… Ami már sokkal korábban széttört, – de még próbálgattam összerakosgatni a darabkákat, és eltüntetni a hajszálrepedéseket, hogy ne látszódjon a hiba, – az, hogy vajon tekinthetők-e még felelősen gondolkodó államférfiaknak azok, akik jelenleg a magyar politikát „csinálják”.

2017-re egyértelművé vált, hogy képtelenek tovább látni az orruknál, illetve komolyabb előrelátást és nagyobb felelősséget felmutatni egy ötéves óvodásnál. Látványra a magyar politikai élet rosszul nevelt, káromkodó, kicsinyes, csúfolódó, sértődősen toporzékoló nagycsoportosok gyülekezete, akik próbálnak ugyan a homokozóban valamit létrehozni, de igazából fontosabb számukra, hogy a másik se kapja meg a sütiformát.

Gyűlölet harcolt utálattal, vád a vádaskodással, felelőtlenség a könnyelműséggel.

Rettegve gondolok arra, hogy jövőre választások lesznek, és vajon megint úgy jövök-e ki a szavazófülkéből, hogy felköptem és aláálltam. Hogy nem volt olyan, akire szavazni akartam, csak olyan, akire biztosan nem (hát behúztam azt, akit a legkevésbé gondoltam rossznak).

Minden politikus hangosan kiabált idén, ordítottak a plakátok, mindenki tölcsért formált a kezéből, és úgy harsogta, mit kell gondolnom, éreznem, szeretnem, gyűlölnöm, engednem, eltűrnöm. Én meg esetlenül és némán álltam a forgatagban, és tudtam, hogy a némaságom cinkos, és nincs olyan, aki értené a hallgatásomat, vagy észrevenné a tehetetlen dühtől lassan ökölbe szoruló kezemet.

Nem vagyok igazából közösségi ember. Kényelmetlenül érzem magam a tüntetéseken, idegesítenek a rosszul megírt és előadott szózatok. Nem szoktam megállni a kérdezőbiztosoknak, nem válaszolok, ha telefonon kérdezik a véleményemet. Nem jelenek meg sem a láthatatlan bizonytalanok, sem a tiltakozók statisztikájában. De itt vagyok. És az idő előrehaladtával egyre türelmetlenebbül és egyre erősebb viszolygással figyelem, mi történik az ovis csoportban, aminek magyar politika a neve.

Néma vagyok ugyan, de látom a fától az erdőt. Észreveszem, ha minden mondat és tett egy irányba mutat. Látom, hogy politikusok osztogatnak Mikulás-csomagokat az óvodákban, hogy máris elkezdődött a választási kampány (igazából sosem volt vége), hogy bértollnokok és fizetett festők határozzák meg, mit lát a szemem az újságokban, valamint a házak falait beborító, le-, át- és újrafestett plakátokon.

Ha nem akarok hinni a szememnek, akkor úgy össze vagyok zavarodva, mint az a nő a hetes buszon, aki nem tudja, hogy mit csinál a néma gyerek anyja.

De ha végre őszinte vagyok magammal, és szembenézek azzal, amit tapasztalok, akkor kitisztul a kép, és mindent látok, mindent hallok. Akkor érzékelhetővé válik a saját erőm, és a többi viszolygó, aggódó és kiábrándult ember ereje. Akkor újra eszembe jut, hogy „Habár fölűl a gálya, S alúl a víznek árja, Azért a víz az úr”. Egyelőre nem tudom még, hogy mire jó ez az érzés, de azok után, hogy a világot a szó legnemesb’ értelmében lángba borította a #metoo kampány, és emberek a legnagyobb, legmegalázóbb titkukat is fel merték vállalni, azt érzem, kitolódtak a határok.

Hogy sokkal többre is képesek vagyunk, mint amit legmerészebb álmainkban gondoltunk volna. Nem tudom még, mire elég ez az érzés, de biztos vagyok benne, hogy létezik.

Ahogy abban is, hogy a némák szava is érthető, és abban is, hogy ha igazán akarjuk, akkor látjuk a fától az erdőt. Hiszen itt van előttünk. Az orrunk előtt.

Dr. Gyurkó Szilvia

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Sergio Foto