Az ebéd, aminél azt kívánod, bárcsak két gyomrod lenne – A legtutibb fogások a céges buli másnapjára

–

Bő két évtizeddel ezelőtt, amikor az érettségi után Londonba mentem világot, meg lógó orrú angol purdékat látni, egészen elszédített az a kulináris sokszínűség, ami még a külvárosi kerületek legeldugottabb utcájában is jelen volt. Akkoriban Budapesten a legnagyobb nóvum a City Grill után megnyílt első McDonald’s volt, és a street food műfaja is kimerült abban, hogy az utcán bandukolva vágom be a tízóraira szánt szalámis szendvicsemet. Brit barátaim számára valószínűleg rendkívül szórakoztató lehetett nézni, milyen elvarázsolt lelkesedéssel vetettem rá magam a fish and chips shopok ecetes sült krumplijával töltött zsömléjére (aka chips in roll) és narancssárga virslijére (úgyis, mint saveloy), vagy az, hogy nekem tényleg ünnepnapnak számított, amikor a sarki kínaiból műanyag dobozkában hazahordhattam a ragacsos rizst édes-savanyú csirkével.

Azóta jó sok víz lefolyt nemcsak a Dunán, de a Temzén is, szerencsére Budapest igazi világvárosként, kirúgta magát gasztronómiai szempontból. Így nem kell a világ végére elzarándokolnom, ha megkívánok egy nagy tál fűszeres pho-levest, szaftos kézműves hamburgert vagy ropogós rákszirmot, kulináris viszonylatban a fél glóbuszt bejárhatom csak a körúton végigsétálva. Nem is akarnék túlságosan mohónak és telhetetlennek tűnni, de az üdítő változások ellenére még van pár olyan műfaj, amiből szerintem jóval többet elbírna a gyomrunk. Indiai étteremből például messze nem okozna gondot, ha akár tripla ennyi lenne. Hiszen egy jó kis csípős currys dahlnál nincs is léleksimogatóbb, főleg ha az ember kissé másnaposan és fáradtan szédül el ebédelni – ahogy azt a Szentesi előrelátóan megjósolta.

A céges karácsonyi bulikákkal ugyanis két bajom van: egyrészt valamiért mindig sokkal többet iszom, és jóval tovább maradok, mint előre terveztem (vagy – ahogy a nagymamám szerint – egy jó házból való úrilánynak illene). Másrészről pedig ott van a másnapok öreganyjának kellős közepén egy Excel-táblás meeting, ami garantáltan kiszipolyozza azt a csöpp energiát és életkedvet is, ami véletlenül az előző napból bennem maradt volna. Úgyhogy Évának igaza lett, úgy hiányzott nekem az az indiai ebéd, mint Leonardo DiCapriónak még egy hely a jeges óceánon úszkáló ajtódeszkán. Neki nem jutott, így járt, nekem viszont volt helyem az Indigóban, annak is a Jókai utcai kirendeltségben, mert a Szentesi, aki ezekben a témákban nagyon offé, azt mondta, hogy ott a legjobb a kaja. És még asztalt is foglalt a biztonság kedvéért.

És hogy milyen igaza volt, az már az előételeknél kiderült. Jó csípősre kértük a Dal Makhanit feketelencséből (ez nagyon hasonlít a lencsefőzelékhez), mert a macskajajra nincs is annál jobb, mellé meg betoltunk egy tálka csicseriborsólisztbe forgatott fűszeres hagymabatyut, ami kétfajta szósszal érkezett. Erős volt az indítás, de szerencsére a folytatás is méltó hozzá. Az én csirke Tikka Masalám egyenesen életmentő volt, mély áhítattal adtam át magam a krémes, fűszeres ízeknek, amik tökéletesen alkalmasak voltak arra, hogy visszaadják az év végi hajtástól és a sorozatos csapatástól megkopott életkedvemet. Mellé naan kenyeret tunkoltam, miközben vizsla szemmel persze a kolléganő tányérját skubiztam, hátha megszán, és megkínál egy falattal. A sáfrányos rizs és a vajas csirke ugyanis olyan hívogatóan pillogott rám, mint szerelmes nő egy holdvilágos éjszakán, a kamrapolc tetején megbúvó Nutellára. Kész szerencse, hogy az Évivel már olyan régóta eszünk együtt, így kérdés és kérés nélkül tolta elém a tányérját egy kóstolóra. Többet nem is bírtam volna sajnos, és csak azt bántam egyedül, hogy nincsen két gyomrom, mert akkor repetázhattam volna kedvemre.

Egy szó, mint száz, akár másnapos vagy, akár fáradt, de ha roppanósan kipihent, akkor is: menj egy jót indiaizni az Indigóba, jól fog esni kicsit kiszakadni a szürke, nyákos hétköznapokból, hogy a szívedbe, de legalábbis a gyomrodba, beköltözzön a világvárosok hangulatából egy kiadós szelet.

Fiala Borcsa

 A képek a szerző tulajdonában vannak