–

A hála – legalábbis Baruch Spinoza definíciója szerint – így néz ki: „a szeretetnek az a vágya vagy törekvése, melynél fogva, aki a szeretet hasonló indulatából velünk jót tett, azzal mi is jót tenni iparkodunk.” Én ezt így nem értem ugyan, de úgy hiszem, azt jelenti, hogy ha kapunk valamit, és annak örülünk, akkor az öröm energiáját arra szeretjük fordítani, hogy mi is megajándékozzuk a másikat. Vagy legalábbis, ha erre nincs módunk, akkor szívből megköszönjük. Nekem is van egy szép kis listám, azokról a kapaszkodóimról, akik megtartanak ebben a jelenleg alaposan megterhelt időszakban. És nem azért vagyok hálás nekik, mert jönnek az ünnepek, amivel már előre tele van a hócipőm, hanem azért, mert ők szeptember 23-án egy átlagos csütörtökön is ugyanilyen jó fejek.

Jónás

Tüdőgyulladással feküdtem, lázban vacogva a kanapén, kimerülten, elváltan, szeretethiányosan, és akkor jött ő. Mit jött, elegánsan besétált, farka magasra emelve, zöld szemeivel azonnal kiszúrta, milyen állapotban vagyok, felugrott mellém, és rám telepedett. Már csak az a vörös, selymes szőrbe csomagolt 39 fokos meleg is sokat segített, de főleg a pihe-puha lénye, figyelmes társasága az, ami képes bármikor megnyugtatni. Akkor és ott együtt, összeölelkezve vártuk az orvost, aki röhögve vizsgált meg a gyógyult macskámmal együtt. Azóta is együtt heverészünk, én becsukom a szemem, ő is, a dorombolása elrepít egy másik világba, és mindig akkor nyújt vigaszt, társaságot, amikor a legnagyobb szükségem van rá.

Kitartó barátaim

Igen, mert ilyen is van ezen a világon, és ezt minden alkalommal pironkodva tapasztalom. Merthogy az én szabadidőm nagy része a lányomra meg az orvosokra megy el, ráadásul kóros, már-már agorafóbiába hajló „otthonülésben” szenvedek. Na, így nehéz velem beülni egy kávéra valahová. És a barátaim, kedves ismerőseim – többen közülük a főnökeim, igen, irigyelhettek –  akiket egyébként nagyon szeretek, és igazán nem a lustaság tart vissza a meglátogatásuktól, kitartóan várnak rám, eljönnek hozzám látogatóba, online tartjuk a kapcsolatot, és még sorolhatnám. És én a macskával kezdtem a hálafelsorolásomat. Ebből is látszik, mennyire nem vagyok normális, de ők sem, és ez így van jól.

A pasim

Mert nincs olyan, hogy ne tudna megnevettetni. Nincs ennél nagyobb kincs ezen a világon. Na, jó, talán a szex, de azt meg nem illik leírni.

Pótanyáim

Egyik a másik után ölelt magához, ráérezve, hogy erre van a legnagyobb szükségem. Pedig nem kértem, nem provokáltam, csak úgy ott voltam, ők meg jöttek életem különböző időszakaiban, szerettek, öleltek, főztek, beszélgettek velem, én meg ezalatt a 33 év alatt ültem különböző hokedliken, és boldogan beszélgettem, ettem, magyaráztam, ölelődtem, töltődtem, sőt, töltődöm most is. A szívemben még most is azokon a hokedliken ülök Szombathelyen, Székesfehérváron, Mezőcsáton, szerény kis falumban, és nincsenek szavaim arra, amit anyáim pótolnak bennem, belőlem.

A lányom

Minden ölelésért, a kitartó létezésért múltban, jelenben és a jövőben. Meg hogy mostanában már nem hány, és orrot is tud fújni, meg öltözni, sőt törülközni is. Megfizethetetlen kincsek.

A hála, mint árucikk

A gyerekkorom után nekem speciel nehéz megértenem: az emberek nem azért adnak, hogy aztán cserébe elrabolják mindenemet… vagy kihasználjanak. Nem céljuk vele a manipulálás. Ők „csak úgy” szeretnek, és nem kérnek érte semmit cserébe: alázatot vagy királynak kijáró hódolatot sem. Szerintem, ha adni akarunk, adjunk így, viszonzást nem várva. Mert valahol itt születik meg a hála, kedves Spinoza, legalábbis az, ami számomra is érthető.

Meg ott, hogy köszönöm. Tényleg. Mindannyiótoknak.

 

Fenyvesi Zsófi 

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/LittleBee80