A nő döbbent és tétova volt: a sokk egyelőre még nem engedett utat a félelemnek.

Próbálta óvatosan megmozdítani érzéketlen felső állkapcsát – vagy legalábbis azt, ami maradt belőle – miközben hátul a szájüregébe nyomódva egy jókora földdarabot érzett – valahol a hátsó fogsora helyén.

A föld hideg volt és nedves, a vére íze egyre jobban átitatta. Érezte, hogy ki kellene köpni, de valami ide nem való szemérmesség visszatartotta tőle, megriadt a gondolattól, hogy akkor biztosan a kitört fogait is kiköpné vele együtt.

Aztán már emlékezett az ütésre.

Az a kurva fülhallgató meg a belőle üvöltő zene. Bassza meg.

A férfi olyan váratlanul és olyan erővel vágott bele az arca jobb felébe ököllel, hogy ő meg sem mozdult, még csak ki sem tért előle.

Ahogy bevillant a férfi halottimaszk-merevségű arca és üres tekintete, amint üt, a hirtelen jövő pánik olyan adrenalinlöketet szabadított fel benne, hogy kalapáló szíve szét akarta repeszteni a mellkasát.

Még itt kell lennie valahol.

A hasán feküdt a keskeny bicikliúttól néhány lépésre az ingoványos tőzeges talajon, és csak annyira telt tőle, hogy néhány centire felemelte a földről eldeformálódott arcát, lopva visszanézett. Ahelyett, hogy megpróbált volna elmenekülni, a félelemtől bénultan feküdt tovább, és apatikusan figyelte, ahogy a férfi a biciklije mellett térdelve a sporttáskájában keres valamit.

A nő már emlékezett rá. Gyakran látta, amikor a két város között ingázott az autójával, hogy a gyerekeket különórákra vagy épp az iskolába fuvarozza. A férfi mindig ugyanolyan volt, és mindig ugyanazt csinálta: egy sporttáskát egyensúlyozva tolta a biciklijét az út mentén – üres tekintettel. És ő azt gondolta, valahányszor csak elhajtott mellette: „ez egy eszelős férfi”.

A pillanat, amikor még tehetett volna valamit… elmúlt.

A férfi kezében nem olyan kés volt, amit ő szokott használni a konyhában. A pengéje nagyon hosszú, és szinte valószínűtlenül keskeny volt: olyan vékony, mintha az évek során a rengeteg élezéstől majdnem teljesen elfogyott volna.

Továbbra sem mozdult. Tudta, hogy a férfi mostanra már ott áll fölötte, de képtelen volt megfordulni, hogy szembenézzen vele.

Rövid, nyüszítésszerű hangot adott, mintha minden levegő egyszerre préselődött volna ki belőle. Aztán sírni kezdett: úgy sírt, mint a gyerekei egészen kicsi korukban, ha nagyon megijedtek valami váratlantól. Fuldokolva hüppögött, és érezte, ahogy a vérrel és a fogaival keveredett föld minden mélyen beszívott levegővel egyre közelebb kerül a garatához.

Szégyellte magát, amiért itt fog meghalni, szégyellte magát, amiért meg sem próbált elmenekülni, és most engedi magát élve széttrancsírozni: hagyva, hogy a gyerekei kénytelenek legyenek anya nélkül, magukra utalva felnőni.

Az elsőt, ami a hátát érte – valahol a bal lapockája tájékán – nem is szúrásnak, inkább nagyon erős ütésnek érezte.

A férfi hangtalanul dolgozott, az arcát ugyan nem látta, de valahogy mégis tudta, hogy rezzenéstelen. Aztán megérkezett a fájdalom is. A szúrások teljesen kiszámíthatatlan helyeken érték, csak az intenzitásuk volt egyformán könyörtelen.

Váratlanul kívülről és felülről látta magát: ahogy hason fekszik a földön, a férfi terpeszben ül rajta a derekánál, lehetetlenné téve, hogy megforduljon, és módszeresen szurkálja a csontozó késsel.

Ennél nagyobb fájdalom nincs – állapította meg onnan kintről és fentről – mélységes nyugalommal.

Aztán belehasított, hogy ezt egyszer már érezte ugyanígy. Tizennyolc éve, amikor megszülte az első gyerekét.

Ez maradt az utolsó emléke. Több már nem volt.

Abbahagyta, mert rájött, hogy fáj. A keze, ahogy szorította a markolatot, szépen lassan lecsúszott a penge tövére, mély csíkot vágva a kisujja tövénél, a tenyeréből folyt a vére: folyt rá a nőre.

Törzsével balra fordult, és hányt. Egy pillanat alatt adta ki magából, nem érzett előtte émelygést, de még öklendeznie sem kellett.

Megijedt a kezétől. Nagyon csúnyán nézett ki a seb. Kéne vele csinálni valamit, nehogy komolyabb baj legyen belőle.

A szájában maradt még a hányás után egy majdnem ép nokedli – nem egész fél órája ebédelt, nem emészthette még meg – azt kiköpte, rá a többire.

Hirtelen rázni kezdte a hideg, rázkódtak a vállai, ahogy ült ott a nőn, vérző kezét a másikkal babusgatva.

Ép kezére támaszkodva felállt, a kést – ami az előbb a földre csusszant – most két ujjával óvatosan felemelte, és alaposan szemügyre vette.

Tavaly ilyenkor elfente az apja az élét, részeg volt már, amikor csinálta: túl keskeny lett, nem jó ez már csontozni, nem jó ez már semmire.

Ezért is hagyta ott a sufniban, de kidobni azért sajnálta volna. Nem ezt vitte már, ha disznót ölni hívták, vett egy újat helyette a piacon a késesnél, aki csak minden hónap első keddjén jött. Sokáig alkudozott az apja az új késre, a végén a késes már kiabált: „Na, húzzon el innen, és vegyen valami szart a Tescóban, egy rendes késnek ennyi az ára, arrébb lehet ballagni”.

A férfit nem zavarta, hogy az apjával kiabáltak, meg az se, hogy az apja kiabál, mert ott volt a nő, aki a sajtot árulta a késes mellett hárommal. Mindig rettegett, hogy az apja nem fogja engedni, hogy vele jöjjön a piacra. „Ha megint rád jön az öt perc, mint a múltkor, isten bizony, kurvára elverlek” – , mert akkor nem tudta volna nézni a nőt. Pedig nem csinált az semmit, most is a telefonját nyomkodta a pult alatt, a haja belelógott az arcába, ahogy lefelé lógatta a fejét, úgyhogy még a szemét se látta most, pedig tudta, hogy az nagyon szép. Olyan zöldes-szürkés, mikor nevet, akkor meg egész keskenyre összehúzódik.

Nem járt ő amúgy sehova, kivéve, hogy napjában egyszer átment az apjának cigiért a szomszéd faluba: hol a főúton, hol meg az erdőn át vezető bicikliúton.

Le volt százalékolva, jött is a pénz minden hónapban utána, csak az orvoshoz kellett bemenni a városba évente négyszer, és kész is volt.

„Ha anyu még élne, bekötné a kezemet, amikor hazaérek, és megmondaná, hogy minden rendbe' van” – gondolta, miközben néhányszor tanácstalanul körbefordult, aztán esetlenül lehuppant a biciklije mellé a betonra, a kést meg szépen letette maga mellé a bal combjához. Várt. Várta, hogy valaki megmondja, mit csináljon most.

Lassan két hónapja lesz, hogy utoljára bevette a gyógyszert. A doktornő is mindig csak kettőt kérdezett: „Hallja mostanában azokat a hangokat?”. Aztán meg azt: „Na, és szedi rendesen a gyógyszert?”.

Olyan egyszerű volt azt mondani, hogy „nem”, rögtön utána meg azt, hogy „igen”.

Ő megmondta, hogy ilyen egyszerű lesz – villant be neki akkor a lepukkant rendelőintézet utálatos, emberszagú folyosóján: szokás szerint két perccel azután kinn is volt, hogy az ő nevét kiáltotta a nővér – és megint igaza lett. Neki mindig igaza van, csak ne magyarázna annyit. Csak ne magyarázna folyton. Sose, sose hagyja abba, aludni se lehet tőle, mert mondja állandóan.

Kérlek, most már hallgass el.

De előbb még mondd meg, hogy most mit csináljak.

 

Szlavicsek-Hegedüs Judit