-

1995-öt írtunk, még be sem töltöttem a nyolcat, amikor intézetbe kerültem, vagy – ahogy a szakemberek mondják manapság – állami gondoskodásba. Anyám öngyilkossági kísérlete hamar felébresztett gyerekkori álmomból, életem második sokkja pedig már akkor történt, amikor anyámat hallottam, zárt ajtón keresztül kiáltozni segítségért, én meg sírva, ordítva vertem az ajtót, hogy engedjenek hozzá. Nem engedtek.

Mások szemében nekem szánalomra, sajnálatra méltó gyerekkorom volt. Az én szememben viszont átlagos. Ott, ahol én nőttem fel, – az intézetekben – annak számított. Legtöbbünknek volt a tarsolyában egy-két beteg, alkoholista szülő, molesztáló, bántalmazó. És ez nem verseny volt, nem dicsekedtünk vele, nem kiabáltuk túl egymást, hogy melyikünknek volt szarabb élete a bekerülés előtt. Ezeket az emlékeket, családtagokat ledobja magáról a legtöbb állami gondozott, és nyerssé, keménnyé változik, már kisgyerekként bezárul. Hirtelen mindent elveszít, ami addig kedves volt számára, és teljesen idegen helyen, teljesen új szabályokkal találja szembe magát. A „szalagon” érkezett gyerekek mennyisége pedig nem könnyíti meg a beilleszkedést, nincs idő, és ember mindenkivel, egyenként foglalkozni.

Ez az igazi megszoksz... vagy megszöksz helyzet. Sokan pedig szöktek, amilyen gyakran csak tudtak.

De induljunk messzebbről, annak krónikájával, én hogyan jutottam idáig.

Az első meghatározó emlékeim gyerekkoromból szinte mind az éhséghez és nagyrészt sötétséghez (gyakran ki volt kapcsolva az áram) kapcsolódnak. Emlékszem, az anyukám mindig azt mondta: aludj, úgy nem érzed, hogy éhes vagy. Igaza volt, így négy-ötéves gyerekként rengeteget aludtam.

Mentségére legyen mondva, nem ivott, nem volt „rosszéletű", sőt a nevelési elveit a saját gyerekemnél is használom. De valahogy mégis kisiklott az élete a skizofréniának köszönhetően, és húzott magával engem is. Öngyilkossági kísérletei tankönyvi esetek voltak, mind a figyelemfelkeltés miatt történt. Három lánya közül csak egy maradt vele, kettőt az édesapjuk nevelt, és nem remekelt a hétvégi anyuka szerepében sem.

Olyan hatéves lehettem, amikor a tornatanár néni diszkréten felajánlotta, ha segítség kell, szóljak neki. Akkoriban Szentendrén, egy lakótelepen laktunk anyám, a macskája Cila és én. Már nagyon éhes, és elégedetlen voltam, amikor este elmentem hozzá – két lépcsőházzal arrébb – segítséget kérni. Nem kellett túlbeszélni, csak annyit mondtam, éhes vagyok, és nincs otthon semmi ennivaló.

Emlékszem, nem faggatott, szinte nem is beszéltünk. Én szégyelltem, hogy ott vagyok, ő meg hallgatott, várva, hogy mesélek. Nem meséltem.

Megetetett, majd felpakolt két nagy szatyornyi tartós élelmiszert. Napok óta nem ettem meleg ételt, hát még a kedvencemet, a tojásrántottát. Miután otthon büszkén mutattam a zsákmányt, anyám már nem volt olyan boldog, mint én. Szégyellte, hogy ilyen helyzetben vagyunk, és bár mindenki tudta rólunk, hogy baj van, ő túl büszke (buta), és beteg volt, hogy segítséget kérjen.

Innen már nem sokáig tartott közös életünk.

A tanár jelezte a gyámhivatalnak: bizonyíték is van már arra, hogy családunk komoly gondokkal küzd, ideje beavatkozni. Sokáig próbáltak úgy segíteni, hogy ne kelljen kiszakítani a családból, de anyám nem volt közreműködő. Ekkor már rég nem mérte fel a tettei súlyát, és önzősége, hogy vele maradjak, nem ismert határokat. Ekkor már olyan képzetei voltak, mely szerint ő CIA-ügynök, mindig vártuk, hogy jöjjenek értünk, és inkognitónkat felszámolhassuk.

Egy nap behívtak minket a gyámhivatalba, hogy segítsenek nekünk kitölteni a papírokat, és segélyt kapjunk. Anyám skizofréniájának köszönhetően csak így tudták őt lépre csalni, és családunkat biztonságba helyezni. És ekkor jött el életem második sokkja.

Az intézetben nagyon sok gyerek vagy magától megy be az otthonba, vagy a szülei adják be. Engem elvettek az anyámtól. Sajnos a kivitelezés már akkor sem volt erőssége a bürokráciának. Amint beértünk a hivatalba, engem szinte rögtön külön szobába vittek, mondván, játsszak, amíg a felnőttek elkészítik a papírokat.

Ekkor láttam jó időre utoljára az anyámat, és még csak el sem köszönhettem tőle. A hangját, a sikoltását, a kiabálását azonban azóta is hallom.

Érte ápolói brigád jött, hogy orvosi felügyelet alatt végre szedje a gyógyszereit, és a betegsége még kezelhető legyen. Én pedig az ajtó belső oldalának feszülve görcsösen sírtam, és kiabáltam az anyukám után. Sajnos közel nyolcévesen már teljesen képben voltam azt illetően, mi is történik. Nem kellett elmagyarázniuk, tudtam már akkor is, hogy ez ad lehetőséget majd nekem AZ ÉLETRE. De akkor nagyon hirtelen, nagyon egyedül lettem, és onnantól kezdve már nem voltam többé gyerek, bezárkóztam, mert akikben bíztam, átvertek, és elvették tőlem az egyetlen embert, aki fontos volt.

Hetekkel később jött a nyolcadik születésnapom. Sosem felejtem el. Rendhagyóra sikeredett. A gyámhivatal dolgozói, egyedi módon meglátogattak, és ajándékokat hoztak nekem. Egy fehér walkmant, Bon Jovi kazettát (anyám kedvence volt, így az enyém is) és dobos tortát. A walkman hű társam lett, bezárkózhattam teljesen. A nagy fehér tárgynak köszönhetően nem kellett foglalkoznom a külvilággal, és csak azt engedtem be, akit akartam.

Másoknak a nyár a szünidőt jelentette, de nekem csak a bizonytalanságot. Ezalatt összesen egyszer láttam anyámat. Rettentően haragudtam rá, hogy magamra hagyott, nem jött értem, és onnantól kezdve hosszú éveken át csak vártam, és hittem neki, hogy eljön még értem.

Augusztus végére megtalálták új, három évre szóló helyemet, a ma már nem létező veresegyházi gyermekligetben. És ezzel megint új fejezet kezdődött.

Folytatása következik.

Jeles Tina

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: flickr/