-

Az emberi szikra

Amikor belépett a szobámba, csillogó szemmel mosolygott rám. Megöleltük egymást, mintha már régi ismerősök lennénk. Majd megkérdezte: hogy vagy? Hirtelen kissé zavarba is jöttem... elég ritkán kérdeznek ilyesmit a pácienseim.

Aztán elmesélte a történetét. Az a „gondja”, hogy úgy érzi, megvilágosodott. Rájött arra az egyetlenegy dologra, amit igazán érdemes tudni. Ez pedig nem más, mint az, hogy: szeressük egymást.

Egyszer, hét évvel ezelőtt, már megtörtént vele ugyanez. Valami megtisztult, kifényesedett az elméjében és a szívében. Elkezdte magát egyre energikusabbnak és örömtelibbnek érezni. Úszott a boldogságban, és tudta, amire ő rájött, arra más is rájöhetne. Látta maga körül az embereket, ahogy vonszolják magukat keresztül-kasul a hétköznapjaikon, szürkén, elgyötörten, gondterhelten, örömtelenül. Elementáris késztetést érzett arra, hogy a fényt és a jó hírt átadja. Már szinte aludni sem tudott, hatalmába kerítette a vágy, hogy segítsen, adjon, megváltsa a világ rá eső részét.

Hamarosan már semmi más nem érdekelte, csak a szeretet és a fény továbbadása. Háttérbe szorultak személyes szükségletei. „Ön-kívület”-ben élt.

Alig vett tudomást a társadalmi szabályokról, rég elhagyta már a „normalitás” ketrecét, hajtotta a Küldetés.

Egyszer csak – maga sem emlékszik pontosan, hogy került oda – egy közlekedési dugó közepén, egy idegen terepjáró tetején találta magát, ott állt széttárt karokkal, és sugározta áldását és örömét mindazokra, akik épp ott voltak. Majd megérkeztek a rendőrök, és leszedték a „szószékről”, a mentők pedig meg sem álltak vele a zárt osztályig. Ott megkapta a stemplit (skizofrénia), és az ennek megfelelő „kémiai kényszerzubbonyt”.

A szikra kihuny...

Három hetet töltött benn. Ennyi idő kellett – mint mondta –, hogy a szívében égő tábortüzet hamuvá oltsák.

Nem ment azonnal. Az első két hétben, mikor jött a nagyvizit, annyit felelt a „hogy van?” kérdésre, derűt sugárzó arccal: „boldog vagyok!”. És így is érezte.

A harmadik héttől azonban már nem volt boldog. „Köszönöm, jól vagyok” – mondta, majd „Köszönöm, megvagyok”, aztán „Köszönöm, nem tudok semmit mondani”... végül az utolsó szikra is kihunyt a szívében. Ekkor a kezelő személyzet úgy döntött, visszaengedhető a társadalomba, nem veszélyes már.

Hozzászürkült az átlaghoz, nem fog feltűnést kelteni, nem fog bajba keveredni.

Ez után hét év „vegetálás”, érzelmi nihil következett, egyetlen említésre méltó esemény, élmény nélkül.

...majd újra felparázslik

Aztán egyszer csak elkezdte érezni a szikrát magában, és volt ereje nem elengedni, volt bátorsága táplálni. Újra fellobbant a láng a lelke mélyéből, szíve dobbanása újra szeretettel és reménnyel töltötte el egész lényét. Örömöt érzett, határtalan derűt és hálát. Visszatalált ahhoz, ami mindent meggyógyít.

Néztem rá, és összeszorult a torkom. Az jutott szembe, hogy annak idején Assisi Szent Ferenc milyen hatást gyakorolt a világra... egyedül azáltal, hogy tökéletesen szabad és minden porcikájából boldogságot sugárzó ember volt. Hol látsz ma ilyet? De tényleg, látott már valaki ilyet?

És velem szemben épp ott ült egy ilyen ember... Eljött, hogy megkérdezze, mit tegyen, mert nem akar újra visszajutni az elmeosztályra.

Hogyan maradjon tudatában, hogy egy olyan társadalomban él, amely nem feltétlenül nyitott a szeretetre, és bizony az emberekre nem lehet rátukmálni a boldogságot, mert megijednek, elszaladnak, rendőrt hívnak.

Hogy lehetne átadni a kincset, melyet a lelkében őriz, úgy, hogy az ne legyen ijesztő? Mert hát, át kell adnia, nincs már lehetőség, ezt nem tarthatja meg csak magának, az bűn lenne...

Eljött hozzám tanácsért. Nem gyógyulni, hisz egészségesebb és teljesebb volt, mint én. Szokatlan szereposztás: én segítek neki megérteni és alkalmazkodni, ő pedig gyógyít engem a lényével, a tisztaszívűségével, a nyitottságával, a sebezhetőségével. Mindketten megajándékozva éreztük magunkat a búcsúzáskor.

Mit tehet ilyenkor a terapeuta?

Természetesen felállítottam magamnak egy pszichológiai hipotézist is a történet megértéséhez. Érzékeny lelkivilágú gyermek volt, akit a legrosszabbkor ért szülei véres háborúskodással járó válása. Döntésre kényszerült, hogy kit választ, és kit utasít el. Magával is egyre szigorúbb lett, döntése miatti lelkiismeret-furdalását azzal enyhítette, hogy „gonosz”-nak, „ördögi”-nek titulált részeit egyre inkább lehasította, háborút viselt önmaga ellen is. Amikor végre a jó győzedelmeskedett, s magában már csak a „napos oldalt” érezte, a külvilágot kezdte sötétnek látni. Lassan, de egyre erőteljesebben, kibontakozott benne a késztetés, hogy megváltsa ezt a világot, hogy fénnyel töltse el azt, ami árnyékban van. Mindez egy grandiózus öngyógyító próbálkozás, semmi több...

És mégis, sokkal több!

Ez a férfi hivatása szerint: megváltó. A hétköznapi foglalkozása pedig: pénzváltó. Ül egész nap egy üvegfal mögött, és mindent megtesz, hogy az emberek boldogabban távozzanak a kasszától, mint ahogy megérkeztek.

Mosolyával, csillogó tekintetével, kedvességével apránként váltja meg a lelküket, s közben – mintegy mellesleg – váltja a pénzüket. Aztán elindul hazafelé, és azt figyeli, kinek segíthet, kinek adhat egy kis vidámságot a saját szíve derűjéből, az utcán, a villamoson, a boltban.

Jézusnak tulajdonítjuk a mondást: „Gyümölcseiről ismeritek meg a fát.” Ha ez így van, ilyen gyümölcsöket nem hozhat beteg fa. Lehet, hogy nekünk, többieknek lenne érdemes valami módon felnőnünk, felgyógyulnunk ehhez.

Dr. Buda László

A fotó illusztráció, nem a történetben szereplő férfit ábrázolja.

Forrás: flickr