–

Testem, az adventi naptár

Még épp emlékszem rá, annyira réges-régen volt, amikor 19 éves koromban az akkori pasim, aki már az érett húszasközépi férfikort taposta, azt mondta, onnan lehet tudni, hogy az ember elkezdett megöregedni, hogy a reggeli kis ilyen-olyan fájásai nem múlnak el egy csapásra. Nyilván akkor még fogalmam sem volt róla, mi a frászkarikáról beszél, hisz azt sem tudtam, a hátfájást, lumbágót, izomgörcsöt, migrént és a többi felnőttes nyavalyát eszik-e vagy isszák. Aztán teltek, múltak az évek, és lassan derengeni kezdett, miről is nyavalygott annak idején a csávóm.

Ma már azoknak a táborát erősítem jómagam is, akik reggel szinte megörülnek, hogy fáj itt, sajog ott, hasogat emitt és szúr amott. De szuper! Így legalább tudom, hogy még élek.

A testem olyan lett, mint egy vicces adventi kalendárium, minden napra jut valami huncut meglepetés.

Időnként a hátam áll be attól, hogy nem figyelek rendesen oda a tartásomra, és kissé hátradőlve („mint egy súlyemelő” – jegyezte meg kedvesen az edzőm) futok. Ilyenkor újra napirendre kerül a rendszeres jóga és nyújtás, hogy napi húsz perc extra befektetéssel két hét alatt újra... ha nem is kígyótestűvé formáljam magam, de legalábbis le tudjak hajolni bekötni a cipőfűzőmet.

A legaljasabb hátbatámadás a testem részéről azonban roppant sunyin, ám annál megalázóbb módon szokott megtörténni. Az ember mit sem sejtve tesz-vesz, aztán balga módon hirtelen mozdul, és kész, ott a baj! A múltkor például gyanútlanul üldögéltem a mellékhelységben, ahogy úrinő módjára illik, aztán amikor hátrafordultam a papírért... azzal a fénysebességgel, amivel ez a művelet folyni szokott – gondolom – más háztartásokban is, szóval, mint egy gepárd, aki lecsap az antilopra, vagy mint a kaméleon nyelve a légy után, úgy nyújtogattam én is a praclimat a guriga felé. Nem kellett volna. E váratlan mozdulattól ugyanis a nyakam abban a szent minutumban beállt, két perccel később a fájdalom a fél hátamba kisugárzott, és ott is maradt egy bő hétre.

Az ember ilyenkor jön rá, bizonyos izmai, amikre addig rá se bagózott, milyen fontos feladatokat látnak el, és ami ennél is még pechesebb: milyen gyakran kerül sor a használatukra.

C-3PO, a protokollrobot

E kellemetlen incidens után olyan lettem, mint a Star Wars egyik robot szereplője, C-3PO. Tudjátok, az emberszabású, aranyszínű protokollgép.

Flexibilitásom egy tölgyfáéval vetekedett, gyors reflexeim pedig egy három hete oszlásnak indult lajhártetemmel.

Mozdulataim annyira voltak kecsesek és elegánsak, mint a finomfőzeléket épp a moslékos vödörbe fötrő konyhás néninek. Ha valamit meg akartam nézni, teljes testtel kellett a dolog felé fordulnom. Azért ez vezetés közben elég megterhelő tud lenni, képzeld csak el, meg nem is teljesen szabályos, ugye.

Mindez pedig nyilván kellőképpen látványos volt, úgyhogy úton-útfélen megkaptam a kérdést: mi történt velem? Elcsapott egy úthenger? Benne maradt az ingemben nem csak a vállfa, de a gardróbszekrény is? Vagy titokban páncélruhát öltöttem? Én pedig, mivel röstelltem volna bevallani rokkantságom eredeti kiváltó okát, kénytelen voltam gyorsan előrántani az ingujjamból egy új amerikai trendet, amit már brit tudósok is alátámasztottak, miszerint is a hosszú, boldog, de legfőképp egészséges élet titka, ha az ember mindennap kíméli, azaz nem használja egy adott izomcsoportját.

Szerintem elhitték...

Egy szó, mint száz, így (éppen, hogy csak, de azért mégis) negyven fölött az ember kénytelen szigorúan betartani néhány egyszerű alapszabályt. Én például a történtek után csak nagyon megfontoltan nyúlkálok bárhová is. És igyekszem annyira karban tartani a testem, hogy ne fordulhassanak elő  ilyen gikszerek.

Most szép lassan, óvatosan rá is nyomok a mentés gombra. (Aúúúú!)

 

Fiala Borcsa

Képek: ITT, ITT  

Kiemelt kép:  Lucasfilm Ltd.