Volt egy falu, ahol mindenki tudott mindent. Ebben a faluban igen jól értesültek voltak a lakók, de nem ám a világot, inkább egymás dolgait illetően. Mindenki ismerte a másik lottószámait, a napirendjét, a bankszámlaegyenlegét, az egykori udvarlók listáját. Ismerték egymás baklövéseit és kilengéseit – meglehet, hogy azért, mert egymással lengtek ki. Tudták, hogy mikor ellik a faluszéli tanya tehene, pedig még a tehénnek se volt róla fogalma, nemhogy a gazdájának. Azt is tudták ám nagyon jól, hogy ha Pistának ízlett este a vodka a kocsmában, akkor a felesége, Rózsika igen sokszor fog összetalálkozni az éjjel a szekrénnyel. Rózsika alva járt, az a hír járta.

Ebben a faluban nem féltették az utcán a gyerekeket. Poros volt a földút, hangos a sok kóbor kutya, de mivel mindenki ismert mindenkit, bíztak egymásban, még a kutyákban is. Figyelték egymás porontyát, nem tudtak azok úgy búvóhelyet se építeni, hogy legalább egy falubéli ne tudott volna róla, helyrajzilag pontosan.

A rendőröknek se volt itt sok dolguk, néha tiszteletüket tették ugyan kötelességből – a helyi cefre minőségét is ellenőrizni kellett valakinek –, de amúgy elvoltak „a falu bikáinak” jelentéseivel.

„Falu bikáinak gúnyolták a polgárőröket, olyan temperamentumosan védték ugyanis az asszonyaikat és az utódokat. Büszkén verte a port a disznószaros csizmájuk, ahogyan vonultak járőrözés közben. Ennél már csak a festőien makulátlan és nyugalmas életükre voltak büszkébbek. Ráadásul ebben a faluban mindenki segített mindenkinek. Volt egy fiatal fodrász lányka, ő járt körbe hajat nyírni. Volt lakatos, asztalos, pék, műszaki zseni, cipész, varrónő, és – ahogyan abból minden faluban illik lennie legalább egynek –, ezermester is. Volt még papja is a falunak, aki – ahogy az egy pappal lenni szokott –, összeadott, keresztelt, gyóntatott, temetett, de még a himnuszt is elénekelte szilveszter éjjelén. 

Megesett egyszer, hogy Pistának elég jól ízlett a vodka este, kemény napja volt épp. Kora ősz volt, nappal meleg, éjjel hideg, beült hát az öreg cimborákkal egy kis melengetőre. Nem kellett sok idő hozzá, és már alig bírta a nyaka a fejét egyenesben tartani. – Tetves ez a fáradtság! – fejezte ki magát Pista. A szeme is összeakadt az álmosságtól, a betűk keveredtek a szavaiban, és –  biztos valami rossz álomtól – még csuklani is elkezdett. Amikor felállt, hogy „na, most már aztán indulás haza”, úgy elszédült a hirtelen mozdulattól, hogy egészen a kocsma sarkáig zuhant. 

– Jó’ van az, jó’ van, Feri, ott egye meg a penész te… – mondott valami hasonlót Pista, amikor rohantak a segítségére, de ő már négykézlábról húzta föl magát, az asztal szélébe kapaszkodva. Az mégse járja, hogy bárki a faluból ilyen betegen induljon neki pár méternek, ráadásul éjszaka. Mire valók a barátok, ha nem erre? Egyik fogta jobbról, a másik balról, úgy támogatták egészen hazáig, mert hát, nemcsak a feje nem tudott egyenesbe jönni, de a lábai se vitték a jó irányba.

Hajnalra aztán végre elcsendesültek az utcák. 

Másnap reggel többen aggódni kezdtek Pistáért. Kakasszóval terjedt a híre Pista bajának az előző estéről, és már egy órája is volt annak, hogy késett a szántásról. Nem vallott rá a késedelem, félő volt, hogy rosszabbodott az állapota. Telefonjuk nem volt, Rózsika pedig a sok alvajárástól nehezen mozgott, jobbnak látták, ha eltekernek a házukig, hátha segítségre van szükségük. Ha Rózsika netán sütött abból a híres almásából is, akkor még inkább érdemes lesz megjelenni. Mert Rózsika mindig sütött, és mindig mindenkit megkínált belőle. Mentek vagy négyen-öten. A kapuhoz érve hallották, hogy valaki dolgozik hátul a kertben. Nyitották a kaput, közben kiabáltak befele:

– Pista! Rózsi! Pista, hallod! Válasz nem jött, így hát elindultak hátra. Pista ásott a kertben szakadatlanul, közben megállás nélkül motyogott:

– Elfogta a kutya a birkám, elfogta a kutya a birkám, az a retkes kutya, az én birkám, az édes birkám, te kutya, meg-dög-lesz… – és közben csapkodta a földet az ásójával. A vendégek hirtelen nem tudták eldönteni, hogy szerencsétlen birkát, vagy a kutyát ásta-e épp Pista, de abban mind egyetértettek, hogy ez bizony nagy kár. A birka az nagy kár. Közelebb mentek, hogy együttérzésükben háton veregessék barátjukat, és csak akkor látták meg a föld alól kilógó kezet, öt ujjal, az egyiken Rózsika piros köves gyűrűjével.

Döbbenten néztek Pistára, aki az ásót elhajítva kegyetlen zokogásba kezdett. A vendégek sorra dobálták tekintetüket egymásról a másikra, majd hirtelen elrohantak a háztól. Tíz perc múlva már a szántón kezdték a munkát Pista nélkül, mert a munka nem várhat. Mert ha tovább késnek, minden felborul, akkor a falu nyugalmának vége, akkor az ő nyugalmuknak is vége, akkor mindenki nyugalmának vége. Akkor mindennek vége. 

Rózsikáért a falu minden lakója gyertyát gyújtott aznap este. A gyertya fénye majd segít neki hazatalálni, mert szegény asszony, megint alva járt az este, csak a férje elfelejtette bezárni maga után az ajtót.

Kelemen Ágnes

Kép: Fortepan