Úgy nőttem fel, hogy a szüleimmel, nagyszüleimmel és két dédmamámmal éltünk egy közös családi házban. Mindig körülvettek az idősebb nőalakok és a róluk szóló családi történetek. Csodáltam édesanyámat és két nagymamámat, ugyanakkor menekültem a hagyományos nőszerepektől, küzdöttem velük, elutasítottam őket. Most, hogy lassan 30 éves vagyok, egyre jobban érdekelnek azok a nők, akik a XX. század nagy kataklizmái közepette megtartották a családomat. Akiknek látszólagos hagyományos viselkedése mögül az én olvasatomban is kisugárzik: a modern nő.

Köllő Károlyné Köllő Józéfa, a rendezett

Üknagyanyámról az első dolog, amit megtudtam, hogy az első unokatestvéréhez, Köllő Károlyhoz ment férjhez. Emiatt már kiskoromtól nagyon izgalmas volt számomra. Vajon gyerekkoruktól kezdve együtt játszottak, és aztán szerettek egymásba? Vagy a két testvér egyszer csak úgy döntött, hogy a családi vagyon egyben tartása miatt a gyerekeiknek elrendeznek egy házasságot? Mindig is mögéjük képzeltem egy paraszt-Sissi-sztorit. Erről viszont nem szóltak a családi történetek, már csak a kövér, kötényes asszonyságról, aki utolsó, nyolcadik gyerekét a nagyobbak tudta nélkül hordta ki, hiszen már maga is szégyellte, hogy ismét gyereket vár. A háború vége felé, 1944-ben halt meg, mikor még pap sem volt a faluban, hogy méltó módon eltemessék. Pedig a falu gyönyörű, férje gondnoksága idején épült templomának nagy mecénása volt, az egyik festett üvegablak a nevüket is őrzi (külön szép, hogy nem csak a férfiét). Férje egy évre rá halt meg, és velük együtt az a világ is, amelyet számomra képviselnek. A földből és erdőből éltek elég jól, de sok munkával, sok gyerekkel.

Ükanyám mintaháztartást vezetett, lányait, menyeit is erre tanította, de akinek máshoz volt kedve, azt is támogatta.

Egyik lánya például kalapszalont nyitott a háború előtt egy paraszti közegben. Kicsit irigykedve gondolok vissza arra a biztos fogódzókkal bíró világra, amelyben ő oly jól feltalálta magát.

Köllő Gergelyné Gáll Józéfa, az alázatos

1910-ben született dédmamámmal, akit „nagydédinek” hívtam, tizenhárom éves koromig, kilencvenéves korában bekövetkezett haláláig együtt éltem. Nagyon közel álltunk egymáshoz, hiszen első éveimben édesanyám és nagymamám is munkába jártak, így hosszú órákat töltöttünk kettesben, mialatt énekelt és mesélt nekem. Később én is meséltem neki. Aztán amikor a húgom is akkorára nőtt, szintén vele voltunk otthon a nyári délutánokon. Mindig féltett, ha biciklizni mentünk vagy az úton labdáztunk. Állandóan aggodalmaskodott fiaiért, unokáiért, dédunokáiért. Azt mesélik róla, hogy mivel fiatalon bekerült a Köllő családba, teljesen beleolvadt, sógornői testvérüknek, anyósa lányának tekintette.

Köllő Gergely és Gál Józéfa esküvője, 1928
Köllő Gergely és Gál Józéfa esküvője, 1928

Férje 13 évvel idősebb volt nála, egy tapasztalt, világháborút, fogságot megjárt férfihoz ment hozzá, aki számára valószínűleg szintén egy kicsit gyerek volt még. Még idős korában is szép nőnek számított, mint a vele egykorú filmsztárok. Emellett végtelenül alázatos maradt, egész életében szolgált. Az egész családban ő pucolta mindenkinek a cipőjét. Gyerekének, unokájának, a feleségeiknek és a gyerekeiknek. Ebből nem engedett. Ez talán onnan ered, hogy a háború után – már két cseperedő gyerekkel –föld, tehát megélhetés nélkül maradtak. Nehezen találta helyét az új világrendben, és kicsit mindig másokra szorult, amit ő alázattal, szeretettel viszonzott. Haragszom is rá, hogy miért nem állt ki jobban magáért, de tanulni is igyekszem tőle az alázatot, hisz miért pont én lennék a legérdekesebb, legfontosabb ezen a világon.

Kiss Antalné György Karolina, az erős

Ő is élt velünk néhány évet. Tudom, hogy nem én, hanem a húgom volt a kedvence. Meg édesapám. Szeretett kivételezni, kedvencet választani. Betegesebb, mégis határozottabb volt nagydédinél. Ő volt „kicsidédi”, nagymamám édesanyja. Amikor rá gondolok, már nem a kendős nénike jut eszembe, akit ismertem, hanem az a 24 éves fiatalasszony, akinek a háború utáni éhínség közepette öt- és kétéves lányaival magára maradva kellett felépítenie egy élhető világot. A háború közepén, 1942-ben szülte második lányát, nagyanyámat. Férje négy évre orosz fogságba került, hazatérte után sem volt már teljes ember. A rettentő éhezés, kínzások, hideg után nem tudta elviselni a vidámságot. Mesélik, hogy ostorral csapott a feleségére, ha ő a hosszú szekérút alatt dalra fakadt. Szóval egy ilyen ember hiányában, majd mellette kellett először a gazdaságot fenntartani, és föld híján szakmát tanulni. Varrónő lett, gyönyörű ruhákat varrt a lányainak, ha kellett, ejtőernyőselyemből. Napszámosokat fizetett, még földet is vásárolt, mindent előteremtett. Lányainak taníttatása is fontos volt számára, akik felnéztek rá, és mai napig követik az általa meghatározott elveket. Elveivel sokat vitatkozom, hiszen nagyobbik lányát egy rossz házasságba, a kisebbiket pedig  a nővére árnyékába kergette. Sorsa annyira telített volt döntéshelyzetekkel, megoldásra váró problémákkal, hogy sokszor kellett markánsan és gyorsan választania. Sok jó és sok rossz döntést hozott. De azért mégiscsak fel kell mentenem. Hiszen honnan tudhatom, hogy hasonló helyzeteben én tudnék-e jobban dönteni...

Köllő Zsófia