-

Amikor kicsi voltam, télen nagyapával almát sütöttünk a sparheltben. Felsorakoztattuk őket a tepsire és betoltuk a sütőbe. Aztán fűtöttünk veszettül, hogy hamar kész legyen. Én nyithattam ki az ajtaját, ettől olyan fontosnak éreztem magam. Az almák összefonnyadtak, a héjuk pont olyan lett, mint nagyapa kezén a bőr. Kiszaladt alóla a hús. A sült alma jellegzetes illatát néha még ma is érzem, és ezer közül felismerem. Pedig azóta hol van már nagyapa, csak az isten tudja. A sparhelt, nem tudom, őrzi-e még az emlékét annak, hogy egyszer egy kisgyerek sült almára várva viháncolt előtte, és majd kibújt a bőréből, amikor kinyithatta a sütő ajtaját.

Sok év telt el azóta, rég felnőttem, ezzel az emlékkel sokáig nem gondoltam. Úgy szeretném még egyszer kinyitni a sütő ajtaját, hogy a forró gőz arcon csapjon, és én visítva hőköljek hátra. A sparhelt másik oldalán most nagymama piheg, készül a nagy útra, már nem ismer meg. Megfonnyadt falakkal roskadozik benne a lélek. Még időben hazaértem, hogy elköszönjek tőle. Szorosan megöleltem, hogy sokáig emlékezzek rá, majd ha engem ölel így az unokám, karja melegét továbbadhassam neki.

Azt mondják, a halál citromillatú. A halál nem a barátom. Itt settenkedik körülöttem, és semmi meg nem állítja. Közelgő lépteinek zajára figyel fülem. Az idő úgy repül, szedi a lábát, mint akinek korbáccsal verik a hátát.

Nagymama nyolcvannyolcadik évét taposta. Hálás vagyok, hogy a vonásai tovább élnek a lánya arcán. Amikor az ember megszületik, de még mielőtt tudatára ébred, elmorzsol néhány évet az ujjai között. Vajon mikor kifelé menetel az életből, ott sem emlékszik a végére?

A temetésről három kép villan be összesen, mindháromnál nagyon megijedtem.

Tudom, hogy a test elhasználódott, és már a lélek nem bírt megmaradni benne, de az, hogy tényleg meghalt, és mi tényleg eltemetjük, csak akkor tudatosult bennem, mikor a virrasztó férfiak mély baritonján felcsendültek a halotti zsoltárok. Akkor döbbentem rá, hogy nagymama elfogyott.

Nem sírtam, a mi fajtánknak befelé csorog a könnye. Csak álltam a koporsója mellett, mint egy riadt, színes tollú kismadár, a kék kabátomban meg a piros nadrágomban, és arra gondoltam, hogy micsoda butaság feketében temetni, hát az ember nem a ruhájával gyászol, hanem a lelkében, és az én lelkem elég fekete. Olyan sötét van benne, hogy jó darabig ezer gyertya sem világítja be.

Ez az év csak most kezdődött, és nekem már nincs nagymamám, hát hogy van ez?

Amikor le kellett zárni a koporsót, és a négy sarkán kattant a csavar, megértettem megint, nagymamát eltemetjük, tényleg eltemetjük. Édesapát arra kértem, a szemfedéllel csak a nyakáig takarjuk be, kapjon levegőt. És hirtelen vihogni szerettem volna, milyen ostoba vagyok, ez már csak egy test, amiben nem lakik senki. Az Isten adta, most szépen visszakérte. Nagymama már nagyapát korholja odafenn a magasban, földi bajokkal nem gondol többet. Ez a rendje, mégis azt érzem, mintha valami iszonyúnak futnék elébe.

És a legvégén, amikor a négy sírásó beleengedte a sírba a koporsót, és ráhányták azt a rengeteg sok földet, akkor is megértettem, hogy nagymamát eltemettük. Tényleg eltemettük. Végleg.

És én azóta elveszetten állok a világ közepén, azzal a biztos tudattal a lelkemben, hogy rajtam nem segíthet már senki emberfia többé.

Eddig szól a mese egy asszonyról, aki tündérré vált.

Hájas Csilla

Illusztráció: Kovács Andrea